Húsz évesnek lenni mindig ilyen nehéz? Volt már olyan napotok, amikor nem történt semmi katasztrófa, de sorozatosan minden kis dolog rosszul sült el? Az első három még csak bosszant. De a negyediknél már elkezdesz összeomlani. A tizenötödiknél meg már bőgsz a forgalmas utcán, a villamosmegállóban. Ahogyan én tettem tegnap délután.

Nem történt semmi végzetes, azzal kezdődött, hogy volt egy kis gubancom, amiért én majd hétfőn írom alá a szerződést és kedden valószínűleg már megyek dolgozni. Mászkáltunk még Peti bérlete meg (apukája) bankkártyája után, de az sem lett meg. Életemben először hagytam otthon a diákigazolványom és kifogtam az egyetlen olyan ellenőrt a városban, aki elkéri. Megbüntettek. Anyáméknak el sem merem mondani, rá fog menni az egész havi ösztöndíjam, nem tudom, hogy fizetem így ki a kolit. Van a pénze a szüleimnek, de volt kitől örökölnöm a Rák uraság személyiségjegyeimet. Peti mondta, hogy ugyan már, ő majd ad kölcsön, ne legyek szomorú, sosem hagy ott a szarban, tudom jól, megoldjuk mi ezt is. Még volt egy csomó apróság, a pofám is fel van még dagadva, ott picsogtam az utcán, közben meg folyton bocsánatot kértem, meg sült lefelé serényen a bőr a képemről, mert én nem szoktam ezt csinálni, meg Petinek kéne inkább sírni, ő hagyott el egy bankkártyát milliókkal, meg neki van a rák végső stádiumában az egyik rokona. Mégis ő ölelt engem, simogatta a hajam, meg vigasztalt, tiszta ciki volt. Aztán eldöntöttem, hogy hagyom a fenébe a laptopot, meg a cuccaim, jól vannak a koliban, megyek haza inkább egyenesen. Rossz buszra szálltam fel. Arra, ami minden kis faluba bemegy, ezért négy órás az út a három helyett. Másfél órát állnom kellett. Ott is sírtam a sötétben, mert volt vagy öt hely, de mindenhol direkt a szélén ültek az emberek, és nem hittem el, hogy lehetnek ilyen gonoszak. Sötét volt, nem látta senki, hogy bőgök, maximum náthásnak tűntem. Mikor végre sikerült leülnöm, Peti írt Viberen, azon is meghatódtam, aztán eszembe jutott egy csomó szörnyűség és megint elkeseredtem.

Csütörtök éjszaka Peti azt is elmondta, hogy tavaly tavasszal pár hétig azt hitte, hogy én valamiért megutáltam őt, és az nagyon rossz időszak volt neki, azt hitte, hogy elveszít. Akkor majdnem elmondtam neki.

Nem utáltalak meg. Harminckilenc kiló voltam. Te aggódtál értem, etetni akartál, ami természetes, de akkor én nem önmagam voltam, valami más irányított, nem én, és inkább kicsit elzárkóztam, csak nehogy ennem kelljen. Hiába küzdöttem ellene, mert küzdöttem, mert szeretlek, és nem akartam egy kicsit sem eltávolodni, de nem vagyok erős, az a valami sokkal nagyobb volt.

Azért ő nem hagyott el, nem hagyta, hogy teljesen kizárjam, végül miatta kezdem enni megint. Nem hülye, tudja, hogy gondjaim vannak az evéssel, senki sem hülye, mindenki tudja az évfolyamon. De Peti előtt nem teljes a kép, rengeteg puzzle hiányzik, még nem tudja, hogy hogyan, miért, mikor kezdődött, mit éreztem, mit érzek most. Nem tudja a sztorit, azt senki nem tudja. Ez a legnagyobb titkom.

Van egy olyan rész bennem, ami halálra van rémülve, és tudja, hogy nem jó ez így, hogy heti öt napokat nem eszek, de már rég feladta, hogy újra normális lehetnék. Ez a rész szeretné elmondani neki, mert lehet, hogy pont ő tudna segíteni. A másik részem csak vékony akar lenni bármi áron. És van az a dolog is a gimis barátnőmmel, akinek elmondtam annak idején, és ő elhagyott. Tudom. Egy kalap alá sem lehet venni azt a barátságot ezzel, én bízom benne, az életemet is rábíznám, de... tényleg ez a legnagyobb titkom és nagyon félek. Még soha nem nyíltam meg senkinek ilyen mértékben, mint neki. Még így is, hogy az étkezési rendellenességem történetét még nem tudja. Ez szép dolog, gyönyörű, de elárulom, hogy ezzel egy időben nagyon félelmetes is. Ha elveszítem, én beleőrülök. Nem bírom ki nélküle, és ez nem ilyen giccses, nyálas, túldrámázott kijelentés, hanem szó szerint kell érteni. Tényleg beleőrülnék.

Jaj, tudjátok, hogy mit kaptam tőle tegnap szülinapomra? Egy nagy fehér Furby-t, de olyat, amivel lehet beszélgetni, mozgatja a fülét, meg a száját, meg ha mondod neki, hogy sing me a song, akkor tényleg énekel. Pár hete a gyerekkorunkról beszélgettünk és mondtam felháborodva, hogy nekem sosem volt Furby-m, pedig egy csomó szülinapom előtt azért rinyáltam, most már úgy halok már, hogy nem teljes az életem, majd beleírom a biográfiámba. Most már van, és úgy örültem neki. Teljesen elérzékenyültem.