Ma végre aláírtam a munkaszerződésemet, amiben megfogadtam többek között, hogy nem fogok agresszíven viselkedni a munkahelyemen, este pedig majd hív valaki a Cinema City-től, hogy mikor mehetek először. Peti jövőhét szombaton, szóval én is akörül számítok.

De meglehetősen parázok. Nem attól, hogy rögtön az első nap csinálok a kasszánál egy olyan hiányt, hogy életem hátralévő részében ingyen kell dolgoznom, nappal sebész leszek, éjjel meg mozis, hanem attól, hogy van egyenruha. Aki még nem volt moziban, annak mondom: ing és fekete nadrág. Mi van, ha méretet kérdeznek mielőtt odaadják? Mi van, ha rossz lesz a méret, amit mondok? Mi van, ha feszülni fog a combomon? Mi van, ha én leszek a legkövérebb? Az ing szarul fog állni, ez nem is kérdés, mivel az a típusú lány vagyok, aki elegánsan öltözködik, de a haja a bostoni teadélután óta nem látott fésűt, ja, és hipsterszemüvegem van (mikor nem esik jól lencsével szórakozni [esetek 80%-a] és olvasnom is kéne. Annyira nem vagyok vaksi, de olvasáshoz inkább kell). Mindjárt keresek képet. Tökéletes mértékben keverednek rajtam az elegáns és a csöves stílusjegyek, sznobosan vagyok szakadt. És én ezt szeretem, nekem ez áll jól. Az ingek katasztrofálisan mutatnak rajtam, innen származik a gimis intőim 70%-a (én és a sulis egyenruha), de ez nem is érdekel, erről nem tehetek. A méreteimről igen. A combjaimat mindig eltakarom, mert mindig miniszoknyában vagyok, ha meg véletlen nem, akkor a hosszított felső plusz leggings örökzöld összeállításban. De most nem tudok majd csalni.

Mi van, ha én leszek a legcsúnyább ott? Jesszusom.

Peti várt reggel a pályaudvaron, megdícsérte az élénk kék harisnyámat, aztán császkáltunk egy jót mostanáig, mintha nem kellett volna előadáson ülnünk. Lelkiztünk, kibeszéltünk mindenkit, meg először szegény olyan elkeseredett volt, olyan szar volt így látni, meg fekete ruhában. Jól megölelgettem, hagy nyomódjanak össze a zsigerei egy kicsikét.
Büszke vagyok, mert utána már valamennyire sikerült elfeledtetnem vele a dolgokat, a magunk "szolid, halk módján" végigröhögtük a belvárost, csak úgy villamosozgattunk céltalanul, meg azzal szórakoztunk forgalmas zebráknál, hogy Peti hangosan felszólalt, hogy "Baszdmeg, mit keres ott egy medve?", majd néztük, hogy hányan fordulnak oda. Sokan. Még jó, hogy mi vagyunk a jövő sebészorvosai, szobatársam ezen szokott néha elszörnyülködni.

Bementünk a suliba, mert bár nem segélyt osztogattak, de majdnem, mert kaptuk az új matricát a diákigazolványra. Az a nőci volt ott, aki mindenkit a teljes keresztnevén szólít, és ez olyan vicces, mikor megkérdezi, hogy "Timótea, Péter, Önöknek miben segíthetek?". Mindig belereped a bordám, annyira fojtom vissza a nevetést. Az mindig vicces, ha az embereket a teljes nevükön szólítják, erre jöttem rá.

Tök jó napom volt, meg még nincs vége, átöltözök, aztán megyek át Petihez, újrarakjuk a laptopját, meg társasan fetrengünk, meg miegymás. Pedig reggel gutaütés közeli állapotban szálltam fel a buszra, anyám felidegesített, beszólt az alakom, majd a hajam miatt, aztán belekötött abba, hogy túl sok pénzt költök (wie bitte?), pedig nem is velem volt baja, hanem egyik kretén betegével, aki hajnalban felkeltette. Neki szóljon be, ne nekem.

Ma majdnem én is elhagytam a bérletem. Csütörtök óta, ha valamit elsőre nem találunk, akkor pánikba esünk, hogy biztos azt is elhagytuk. Azóta háromszor hittem, hogy ellopták a kolis belépőkártyám. Stresszes így az élet.