Mindjárt beszélek a heti fastomról. De előbb arról, hogy tudom már, miért fogok én minden nap jógázni magamnak, nem pedig csak a szerda órai keretek között. Mert így múlik el a fájdalom. Jesszusom, gondolhattam volna, hogy nem úszom meg olyan könnyen, túl sok sikerélményem volt. Csütörtök reggel úgy keltem, mintha koporsóban aludtam volna, a nyakamtól lefelé mindenem fájt, még a lábujjaim is. Hasonlított a tetoválásos fájdalomhoz, meg a gyantázáshoz abban, hogy kicsit élveztem, de annyira már nem, hogy délutánra ne legyen elegem. Szóval mindezt tett követte, kerestem magamnak programokat, lenyomtam hatvan percet és utána sokkal jobb lett. Belekerültem az ördögi körbe, mostmár soha nem szabadulok a jógától sem, legalábbis ha nem akarom örök fájdalomra ítélni magamat.

De tényleg tetszik. Utána is olvastam az iyengar jógának (ezt az irányzatot csináljuk), bekövettem egy tucat tumblr blogot is a témában, lelkes vagyok, meg már most várom a szerdai órát. 

Szedem a kis mályvatea kapszuláimat, de hétköznap csak egyet veszek be esténként, mert úgy gondoltam, hogy úgyis fastolok, akkor meg... Szokott fájni tőle a hasam, de annak idején a szűztea is ezt tette velem. A testem pedig már teljesen hozzászokott a heti rendhez. Fogytam is, meg már a gyomrom sem szokott megkordulni, ezért különösen hálás vagyok. Az agyam is rá van állva a dologra, olyan mintha lenne egy gát a nyelőcsövemben, én meg elfogadtam, hogy amiatt a gát miatt lehetetlen ennem. Mindig minden agyban dől el. Ha valamit elhatározol - és tényleg elhatározod - akkor az agyad esélyt sem ad a hibázásra, megszűnik minden más opció, csak teszed, amit elterveztél. Ez nem akaraterő. Ez csak egyszerű erő, ami ahhoz kell, hogy kontrolláld az elmédet. Fegyelmezettség, talán.

Viszont még mindig elfelejtek elég vizet inni.
A combjaim meg hatalmasak, mint két csónak. Utálom ezt, a hasam mindig is lapos volt, a combomra rakódik minden, nyílván, mert onnan a legnehezebb megszabadulni a zsírtól. Hát hogyne.

Tegnap este intenzíven szenvedtem, Peti az unokatesójához volt hivatalos vacsorázni, én meg egyedül unatkoztam, majd mély depresszióba zuhantam. A The Sparrows sem sokat javított a helyzeten. Hát igen. Úgy el vagyok veszve nélküle, én nem tudom, hogy jövő héten mi lesz velem, mert a nagynénje temetése miatt csak szerda éjszaka jön vissza, az meg hétvégével együtt... majdnem öt nap. Trópusi viharok dúlnak a lelkemben (A Book Written by Tia). Na mindegy, szóval fél tizenegy körül visszaért, aztán leültünk az aula foteljeibe és albérleteket néztünk magunknak a laptopján. Peti már jól utánajárt a dolgoknak, megmutatta, hogy miket talált szimpatikusnak. A fürdőszoba mindkettőnk mániája, azt sem zavar minket, ha a földön kell aludni, vagy lyukas a nappali fala, és az éjjelente berepdeső denevérek letépik a fülünket, csak a fürdő legyen szép. Ősszel összecuccolunk és ez szervezést igényel. Az árak nem vészesek, ösztöndíjból meg diákmunkából elő tudjuk teremteni, illetve én a nyári melómból akár egy évre előre is tudnék fizetni. Ez nem gond, csak tényleg olyan helyet akarunk találni, amit hívhatunk otthonnak.

Diákmunka. Tegnap délután végleg meguntam, hogy én itt petrezselymet árulok a telefonom fölött, és a kezembe vettem a sorsom irányítását - felhívtam a mozit. Egy szép hangú sráccal beszéltem, nagyon kedves volt, mondta, hogy e-mailben írjam le, amit mondtam neki, meg a telefonszámom, és majd hívnak a betaníttatással kapcsolatban. Most ezt várom, de már kezdek elég bosszús, meg kimerült lenni. Nem rájuk vagyok mérges, ők sem tehetnek erről. Az univerzumra haragszom, szálljon már végre le rólunk. Nagyon zavarnak az ilyen dolgok, amiket én nem tudok irányítani, utálom az egyhelyben ácsorgást, utálok csak úgy várni, hívjanak már.

Szeretnék már vékony lenni, meg elég szép. De nekem mindig olyan kell, ami nem lehet az enyém.
Most meg spurizok pakolni, mert óra után egyenesen megyünk a buszhoz.