Nagyon kellemetlen éjszakám volt. Mikor délután hazaértem és megettem egy kis tál müzlit, meg egy narancsot, fene sem gondolta volna, hogy ez lesz belőle. Egy szem mélyvatea kapszulát vettem be még tegnap reggel. Egy darabot, egyetlen egyet, nem többet, én esküszöm. Hát konkrétan úgy meghajtott, hogy azt hittem megsemmisülök, már azon töprengtem, hogy lehúzom magam a WC-n, aztán majd élek Büdivel, Fülifel és Pálcikával, mint döglött hal a szennyvízben. Nem a fájdalom része volt a rossz, hanem hogy rettegtem, hogy a szüleim meghallják, hogy matatok a fürdőben. Az volt a veszélyes.

Én annak idején lebuktam a hashajtóimmal, azóta pedig minden kis gyomorpanaszomat gyanakvás övezi, szerintem ezt a mocskot már soha nem mosom le magamról. Ezért is mondom, hogy ha nem kezdtél még hashajtásba, akkor ne is tedd, kerüld el ezeket messziről, mert rájuk fogsz szokni (mert tényleg rájuk fogsz) és egyszer lebuksz. Ez is olyan "addig jár a korsó a kútra..." dolog. Nem lehet túl ügyesnek lenni, egyszer ki fog derülni. És nekem elhiheted, hogy az aztán nagyon kellemetlen menet lesz.

Ez az a dolog - a hashajtás - egyébként az, amiről soha nem tudnék beszélni. Az étkezési rendellenesség egy dolog, de a bogyóügy már más tészta. Ez már nem a betegség, ez csak simán beteges. Mi van, ha megundorodik tőlem. Nem tartom magam egy beszari csajnak, de ettől nagyon félek. Ez az egyetlen dolog, amit szégyellek. Megutálna, a szüleim is megutáltak.

Néha olyan érzésem van, mintha ez az egész betegség egy nagy erdő lenne. Én meg már mélyen vagyok, bent a sötétben, talpam alatt ropognak a holt tűlevelek. Már nem tudom, hogy merre járok, merről jöttem, még emlékszem az ösvényre, de már nem találom sehol, biztos benőtte a gaz. Volt valahol egy híd, de az azóta leomlott. Nem tudok visszafordulni. Valahol vár egy minótaurosz, néha érzem a leheletét a nyakamon. Segítség.

Próbáltam kikeveredni, próbáltam már egy tucatszor, tavaly nyáron egyszer gondoltam, én is ehetek valami péksütit reggelire, miért is ne? Fél napig bőgtem, majd két napig fastoltam utána, annyira fájt a lelkem. Nekem ez nem ment, én nem tudok már másképp élni. Könnyű azt mondani, hogy csak akarat kérdése, ez nem igaz. Mind mások vagyunk, valakinek tényleg csak akarat kérdése, mások meg beledöglenek. És még mindig nem vagyok elég szép.

Ma egyedül vagyok itthon, szóval nem bántam volna, ha a kapszula tud várni pár órát, és nem hajnalban hat. Egyáltalán minek kellett nekem ennem tegnap.

Hívtak! Hétfő-kedd este már dolgozom, lehet, hogy szerdán is. Minden kívánságomnak ilyen gyorsan kellene teljesülnie.

Előbb-utóbb tényleg minden rendbe jön.

Mindjárt beszélek a heti fastomról. De előbb arról, hogy tudom már, miért fogok én minden nap jógázni magamnak, nem pedig csak a szerda órai keretek között. Mert így múlik el a fájdalom. Jesszusom, gondolhattam volna, hogy nem úszom meg olyan könnyen, túl sok sikerélményem volt. Csütörtök reggel úgy keltem, mintha koporsóban aludtam volna, a nyakamtól lefelé mindenem fájt, még a lábujjaim is. Hasonlított a tetoválásos fájdalomhoz, meg a gyantázáshoz abban, hogy kicsit élveztem, de annyira már nem, hogy délutánra ne legyen elegem. Szóval mindezt tett követte, kerestem magamnak programokat, lenyomtam hatvan percet és utána sokkal jobb lett. Belekerültem az ördögi körbe, mostmár soha nem szabadulok a jógától sem, legalábbis ha nem akarom örök fájdalomra ítélni magamat.

De tényleg tetszik. Utána is olvastam az iyengar jógának (ezt az irányzatot csináljuk), bekövettem egy tucat tumblr blogot is a témában, lelkes vagyok, meg már most várom a szerdai órát. 

Szedem a kis mályvatea kapszuláimat, de hétköznap csak egyet veszek be esténként, mert úgy gondoltam, hogy úgyis fastolok, akkor meg... Szokott fájni tőle a hasam, de annak idején a szűztea is ezt tette velem. A testem pedig már teljesen hozzászokott a heti rendhez. Fogytam is, meg már a gyomrom sem szokott megkordulni, ezért különösen hálás vagyok. Az agyam is rá van állva a dologra, olyan mintha lenne egy gát a nyelőcsövemben, én meg elfogadtam, hogy amiatt a gát miatt lehetetlen ennem. Mindig minden agyban dől el. Ha valamit elhatározol - és tényleg elhatározod - akkor az agyad esélyt sem ad a hibázásra, megszűnik minden más opció, csak teszed, amit elterveztél. Ez nem akaraterő. Ez csak egyszerű erő, ami ahhoz kell, hogy kontrolláld az elmédet. Fegyelmezettség, talán.

Viszont még mindig elfelejtek elég vizet inni.
A combjaim meg hatalmasak, mint két csónak. Utálom ezt, a hasam mindig is lapos volt, a combomra rakódik minden, nyílván, mert onnan a legnehezebb megszabadulni a zsírtól. Hát hogyne.

Tegnap este intenzíven szenvedtem, Peti az unokatesójához volt hivatalos vacsorázni, én meg egyedül unatkoztam, majd mély depresszióba zuhantam. A The Sparrows sem sokat javított a helyzeten. Hát igen. Úgy el vagyok veszve nélküle, én nem tudom, hogy jövő héten mi lesz velem, mert a nagynénje temetése miatt csak szerda éjszaka jön vissza, az meg hétvégével együtt... majdnem öt nap. Trópusi viharok dúlnak a lelkemben (A Book Written by Tia). Na mindegy, szóval fél tizenegy körül visszaért, aztán leültünk az aula foteljeibe és albérleteket néztünk magunknak a laptopján. Peti már jól utánajárt a dolgoknak, megmutatta, hogy miket talált szimpatikusnak. A fürdőszoba mindkettőnk mániája, azt sem zavar minket, ha a földön kell aludni, vagy lyukas a nappali fala, és az éjjelente berepdeső denevérek letépik a fülünket, csak a fürdő legyen szép. Ősszel összecuccolunk és ez szervezést igényel. Az árak nem vészesek, ösztöndíjból meg diákmunkából elő tudjuk teremteni, illetve én a nyári melómból akár egy évre előre is tudnék fizetni. Ez nem gond, csak tényleg olyan helyet akarunk találni, amit hívhatunk otthonnak.

Diákmunka. Tegnap délután végleg meguntam, hogy én itt petrezselymet árulok a telefonom fölött, és a kezembe vettem a sorsom irányítását - felhívtam a mozit. Egy szép hangú sráccal beszéltem, nagyon kedves volt, mondta, hogy e-mailben írjam le, amit mondtam neki, meg a telefonszámom, és majd hívnak a betaníttatással kapcsolatban. Most ezt várom, de már kezdek elég bosszús, meg kimerült lenni. Nem rájuk vagyok mérges, ők sem tehetnek erről. Az univerzumra haragszom, szálljon már végre le rólunk. Nagyon zavarnak az ilyen dolgok, amiket én nem tudok irányítani, utálom az egyhelyben ácsorgást, utálok csak úgy várni, hívjanak már.

Szeretnék már vékony lenni, meg elég szép. De nekem mindig olyan kell, ami nem lehet az enyém.
Most meg spurizok pakolni, mert óra után egyenesen megyünk a buszhoz.

"

Harmadik fast-nap, kora reggel pedig voltam kilencven percet jógázni, beszívtam magamba a csít, meg a zen energiákat, vagy ilyenkor mit is szoktak. Úgy nézett ki az egész, mint egy kezdő jedi-oktatás, a duma is olyan volt, a zene is, de nekem nagyon bejött. Két dologért adtam hálát közben serényen és némán: az egyik a bivalyerős, makulátlan tüdőm, a másik az öröklött hajlékonyságom. A terembe érve gyorsan felmértem az erőviszonyokat, megállapítottam, hogy nem én vagyok a legkövérebb, viszont én vagyok a legstílusosabban öltözött, ettől erőre kaptam, és sikerült olyan szegletet belőnöm, ahonnan nem látszottam a tükörben. Aztán már csak azon paráztam, hogy úgy fogok kinézni, mint egy partra vetett hal, béna leszek, de nem voltam. Ami azt illeti nagyon is jó voltam, a tanár meg is dícsért, hogy gyönyörűen tartom magam (pont a hős póznál, ahol az életemért küzdöttem konkrétan. I need a hero), meg azt hitte, hogy már van jóga-történelmem, pedig most csináltam először életemben. Tök jó érzés volt, hogy olyanok, akik már sokadszorra vannak nem tudtak rendesen hajolgatni, nekem meg simán ment minden. Bár valahol igazságtalan is velük szemben. Adottság.
Annyira alfában vagyok, hogy mindjárt vissza is fekszem aludni a délutáni élettan gyakorlatig.

Hétfő este rámjött ez az izé, hogy milyen szar nekem, belém soha nem volt szerelmes senki, belém soha nem lesz szerelmes senki, csúnya vagyok hozzá, ami még a kisebb baj, mert a senki nem is érdekel, de a valaki igen, de ő soha nem lesz szerelmes belém, ami jól is van így. Csak néha olyan szívesen megcsókolnám. Néha. Amilyen pofonegyszerű, olyannyira végzetes is lenne, csak úgy előrehajolni és megtenni - hétfő este megint ez futott át az agyamon, miközben az anat atlasz felett hasaltunk. Mindegy, két év alatt már megszoktam. Meg rájöttem, hogy én nem is akarok férjhez menni soha, meg nem is lenne időm vasárnapi ebédeket főzni a karrierem miatt, meg nekem enni sem szabad, a szerelmespárok meg röhejesek, én meg nem vagyok röhejes, úgyhogy be is fejeztem a bömbölést és újra elégedetten tekintettem az életemre. Továbbra is mindenem megvan.

Ezt a lelki állapotot az váltotta ki, hogy egyik csoporttársam hajt a szobatársamra, amit elég frusztráltan vettem tudomásul. A frusztrációmat pedig az okozta, hogy pont előtte lett valami baja a mobilomnak, ami amúgy vadi új, de valamiért nem volt képes hangosan lejátszani semmilyen zenét. Azóta már jó. Valamiért. Már csak Átokként emlegetjük azt, ami az elmúlt pár napban történik. Persze, az univerzum nyilván azt akarta elérni, hogy kapcsoljam ki a telefont, hogy pont lemaradjak a mozi hívásáról. Not today. Nem is hívtak, miért nem lepődöm meg? Vagyis lehet, hogy hívtak, mert tegnap valaki hívott, de pont lemaradtam róla, várom, hogy visszahívjon, de ha délutánig nem fog, akkor majd én.

Az nem érdekel, hogy a csoporttársam hajt a szobatársamra, csak sajnálom szegényt, mert nulla esélye. Meg sajnálom szobatársamat is, mert nem könnyű lekoptatni a srácot, tudom, elsőben én is rajta voltam a listáján, és hetekbe tellett amire levakartam, pedig elég világosan fejeztem ki magam. Nem tudom, hogy milyen reményt ébreszthettem benne a "Nem akarok semmit, kopj már le végre!" kirohanásommal az egyetem előtt, mikor már sokadjára jött oda megkérdezni, hogy biztos-e, de még akkor sem adta fel végleg. Ahhoz Petinek kellett közbelépnie. Meg zavar, hogy én vagyok a mediátor. Nem akarok az lenni, mindenki egyengesse a saját lelki életét.

Tegnap este megint lesúlytott az Átok és olyan abszurd hírt kapott Peti az anyukájától, amin már tényleg csak röhögni tudtunk, tíz percig nevetőgörcsben fetrengtünk. Ez már nem szánalmas, ez már röhejes. Ilyen már nincs.
Már nem tudom, hogy mit kéne tenni, talán kimegyünk a koli elé, ugrálunk a járdaszegélyen fél lábon és magunk mögé köpünk. Akkor talán megszakad a sorozat. Azzal vigasztalom, hogy a Bibiliában is tíz csapás volt (tíz, nem? Nem vagyok vallásos), ebből kiindulva már csak egy maradt hátra és vége.

Furcsa dolog ez a halál is, amikor nem a boncteremben találkozik vele az ember. Azok csak lelketlen, üres testek, tanszerek. De mikor az elhunyt életet kap, a te egyik szerettednek a szerette, akkor az már egészen más tészta. Érdekes, hogy ki hogy kezeli, és mennyire nagy szerepet játszik a környezet. Sokat beszélgetek erről Petivel, mert ő nagyon igényli. Mesél arról, hogy a szülei hogy vannak, milyenek voltak az utolsó napok, ő mit érez, meg mit gondol. Már megvan a temetés időpontja. Ez az első haláleset, amit együtt átélünk és nagyon csúnya dolog, amit mondok, meg érzek, de van benne nekem valami nagyon szép. Az, hogy megérzem, hogy mikor akarja felhozni, mert hallani a hanglejtéséből, vagy hogy mikor szeretné, hogy megöleljem. De ami még ennél is jobb, az az, hogy olyan, mintha a kezeimben tartanám a lelkét, és mikor beszélgetünk, akkor érzem, hogy megkönnyebbül. Nem tudom jól elmagyarázni szavakkal, talán dallammal lehetne. Mikor hétvégén kaptam a hírt, akkor kicsit megijedtem, hogy mit fogok mondani, mit kell ilyenkor mondani, hogy segíthetek egyáltalán, mi a helyes viselkedés, én béna vagyok ezekhez dolgokhoz, a saját nagyszüleim halálával sem tudtam mit kezdeni. Az ösztöneimre bíztam magam és rájöttem, hogy nem is kell mondanom semmit, segíteni a helyzeten nem tudok, sajnos embereket feltámasztani még én sem vagyok képes, nem vagyok Dr. Frankenstein. De vele lehetek, meghallgathatom, lehetek tartó oszlop, ragasztó, váz. Igazi barát.

"És éreztem: szívembe visszatér,
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
 A földi érzés: mennyire szeretlek!"

Ma végre aláírtam a munkaszerződésemet, amiben megfogadtam többek között, hogy nem fogok agresszíven viselkedni a munkahelyemen, este pedig majd hív valaki a Cinema City-től, hogy mikor mehetek először. Peti jövőhét szombaton, szóval én is akörül számítok.

De meglehetősen parázok. Nem attól, hogy rögtön az első nap csinálok a kasszánál egy olyan hiányt, hogy életem hátralévő részében ingyen kell dolgoznom, nappal sebész leszek, éjjel meg mozis, hanem attól, hogy van egyenruha. Aki még nem volt moziban, annak mondom: ing és fekete nadrág. Mi van, ha méretet kérdeznek mielőtt odaadják? Mi van, ha rossz lesz a méret, amit mondok? Mi van, ha feszülni fog a combomon? Mi van, ha én leszek a legkövérebb? Az ing szarul fog állni, ez nem is kérdés, mivel az a típusú lány vagyok, aki elegánsan öltözködik, de a haja a bostoni teadélután óta nem látott fésűt, ja, és hipsterszemüvegem van (mikor nem esik jól lencsével szórakozni [esetek 80%-a] és olvasnom is kéne. Annyira nem vagyok vaksi, de olvasáshoz inkább kell). Mindjárt keresek képet. Tökéletes mértékben keverednek rajtam az elegáns és a csöves stílusjegyek, sznobosan vagyok szakadt. És én ezt szeretem, nekem ez áll jól. Az ingek katasztrofálisan mutatnak rajtam, innen származik a gimis intőim 70%-a (én és a sulis egyenruha), de ez nem is érdekel, erről nem tehetek. A méreteimről igen. A combjaimat mindig eltakarom, mert mindig miniszoknyában vagyok, ha meg véletlen nem, akkor a hosszított felső plusz leggings örökzöld összeállításban. De most nem tudok majd csalni.

Mi van, ha én leszek a legcsúnyább ott? Jesszusom.

Peti várt reggel a pályaudvaron, megdícsérte az élénk kék harisnyámat, aztán császkáltunk egy jót mostanáig, mintha nem kellett volna előadáson ülnünk. Lelkiztünk, kibeszéltünk mindenkit, meg először szegény olyan elkeseredett volt, olyan szar volt így látni, meg fekete ruhában. Jól megölelgettem, hagy nyomódjanak össze a zsigerei egy kicsikét.
Büszke vagyok, mert utána már valamennyire sikerült elfeledtetnem vele a dolgokat, a magunk "szolid, halk módján" végigröhögtük a belvárost, csak úgy villamosozgattunk céltalanul, meg azzal szórakoztunk forgalmas zebráknál, hogy Peti hangosan felszólalt, hogy "Baszdmeg, mit keres ott egy medve?", majd néztük, hogy hányan fordulnak oda. Sokan. Még jó, hogy mi vagyunk a jövő sebészorvosai, szobatársam ezen szokott néha elszörnyülködni.

Bementünk a suliba, mert bár nem segélyt osztogattak, de majdnem, mert kaptuk az új matricát a diákigazolványra. Az a nőci volt ott, aki mindenkit a teljes keresztnevén szólít, és ez olyan vicces, mikor megkérdezi, hogy "Timótea, Péter, Önöknek miben segíthetek?". Mindig belereped a bordám, annyira fojtom vissza a nevetést. Az mindig vicces, ha az embereket a teljes nevükön szólítják, erre jöttem rá.

Tök jó napom volt, meg még nincs vége, átöltözök, aztán megyek át Petihez, újrarakjuk a laptopját, meg társasan fetrengünk, meg miegymás. Pedig reggel gutaütés közeli állapotban szálltam fel a buszra, anyám felidegesített, beszólt az alakom, majd a hajam miatt, aztán belekötött abba, hogy túl sok pénzt költök (wie bitte?), pedig nem is velem volt baja, hanem egyik kretén betegével, aki hajnalban felkeltette. Neki szóljon be, ne nekem.

Ma majdnem én is elhagytam a bérletem. Csütörtök óta, ha valamit elsőre nem találunk, akkor pánikba esünk, hogy biztos azt is elhagytuk. Azóta háromszor hittem, hogy ellopták a kolis belépőkártyám. Stresszes így az élet.