A kérdés az, hogy a megnevezett, Tia nevű létforma mit hányt volna ki magából tegnap, illetve ma reggel, ha bekövetkezik a legrosszabb. Kérem adják le voksaikat.
1. a lekötetlen savat.
2. űrlényeket, amiknek a szülei az éj leple alatt belepetéztek alanyunkba.
3. szivárványt (egyértelműen a sok béna, Valentin-napi giccs túladagolásától.).
Tényleg hányingerrel keltem tegnap, meg ma reggel is, meg itt volt az epeíz a számban. Ha eszek, a gyomromnak az a baja, ha nem, akkor meg az, olyan, mint egy rossz anyós Grumpy cat kiadásban. Tegnap is tökéletes fastot zártam, meg sikerélményem is volt, még mindig nem hánytam el magam a borsmenta teától mert reggel felpróbáltam azt a szupertapadós nadrágnak álcázott fekete leggingset, amit a mai állásinterjúra terveztem felvenni, és tökéletesen állt rajtam, nem buggyant ki semmi kellemetlen kis idegen eredetű nyúlvány. Nem is érzem magam gyengének, vagy fáradtnak. Pörgök, mint egy - még el nem halálozott - mérgezett egér, zajlik az élet, egész nap mozgásban vagyok, kivéve akkor, amikor mondjuk anat, szövettan, biokémia, vagy élettan gyakon igyekszem egy művelt, kötelességtudó és szimpatikus egyetemista benyomását kelteni. Kicsit furcsa, mert idén tanít egy olyan tanár, aki együtt járt a szüleimmel egyetemre, barátságban vannak a családjaink, és ismer engem csecsemő korom óta. Még a gimis ballagásomon is ott volt, hozott papagájvirágos csokrot. Ezért rossz, ha orvoscsaládból származol és viszed tovább a szakmát, ráadásul ugyanazon az egyetemen tanulsz, mint a szüleid, mert páran ismerik a nevüket és elvárnak egy színvonalat. Az édesapám például híresen jóagyú, megerőltetés nélkül ő volt a legjobb, anyukám pedig az a típus, aki hihetetlenül szorgalmas és lelkiismeretes. Másfél év alatt volt aki megjegyezte, hogy külsőre anya vagyok, de az eszem, meg a természetem apáé. Húgom meg pont a fordítottam. Olyan jó azért nem vagyok, mint apa, vagy nagyapám, de annyira igen, hogy legyen önbizalmam. Tudom magamról, hogy tényleg hasonlítok rájuk, és ezt a tudást  próbálom kordában tartani, mert van, hogy elszalad velem a ló, és mondhatni túl lazán veszem a dolgokat. Bajom még soha nem volt belőle, de még lehet, nem árt vigyázni. Erre tartom Petit, ő meg a földön tart engem. De az szerintem fontos, hogy az ember tudatában legyen a saját képességeinek, mert nagy előnyt jelent.
Meg azért is rossz még ilyen családban, mert én nem igazán kapok otthon megértést, elismerést meg aztán soha. Ha valamit elrontok, akkor két napig azt elemzik a szüleim, hogy azt hogy gondoltam, hogy lehettem ilyen hülye, meg én nem játszhatom ki a népszerű Ti-nem-tudjátok-hogy-ez-milyen-nehéz-fogjátok-be kártyát. Ezért nem szoktam soha részletesen beszámolni a vizsgáimról, csak közlöm, hogy sikerült, és kész, meg kapok ösztöndíjat is. Az eredményeken kívül semmi mást nem vagyok hajlandó megosztani velük a családi béke érdekében. Nehezen, de már megértik és bíznak bennem, tudják, hogy minden rendben lesz velem. Én is bízok magamban, ezért van pár kellemes természetű évfolyamtársam, aki beképzeltnek tart. Egyik nagy havernőm is bevallotta, hogy még elsőben, mielőtt megismert volna, utált engem, de nem tudja konkrétan megfogalmazni, hogy miért. Pedig kedves vagyok, jól kijövök midenkivel, meg az az igazság, hogy az életemben az egyetem az egyetlen olyan terület, amiben határozottan és magabiztosan tudok mozogni. Minden más bonyolult.

Az állásinterjú előtt is majd kipusztultam az izgalomtól, pedig vizsgán soha nem izgulok, mert ott tudom, hogy mire számítsak. Az interjún meg nem tudtam, még soha nem volt ilyenem. Aggódtam a kézfogás, meg a megjelenésem miatt is, és kivételesen nem a szétfolyt alakomat értem ez alatt, hanem azt, hogy onnan egyenesen mentünk a buszhoz, majd haza. Csak a legszükségesebbeket pakoltam be egy szép szatyorba, ki volt csukva, hogy én odaállítsak bőrönddel, de a laptoptáskával nem tudtam mit csinálni. Szép, fehér, nőies, elegáns, mindenki dícséri, meg kérdezi, hogy hol vettem, de akkor is. Szóval megint erős hányingerem volt, de nem azért, mert hétfő óta nem ettem. Ha Peti nem jön velem, én esküszöm, hogy a) busz elé ugrok b) infarktust kapok c) felgyújtom magam egy kölcsönzött öngyújtóval. Tök jól esett, hogy el akart kísérni, szórakoztatott, vett nekem Tiás kávét, nem hagyott megfutamodni, meg minden. Még mindig fura, hogy ilyen barátom van, eddig csak olyan barátaim voltak, akik nem nagyon tettek meg dolgokat értem, csak úgy jól elvoltunk egymással és ennyi. Peti meg épp szülinapi gigadáridón dolgozik, csak nekem.

Az interjú miatt meg felesleges volt izgulni. Egy fiatal csaj a főnök, akivel e-maileztem is, meg ő beszélgetett velem egy tíz percet. Azzal kezdett, hogy az unokatesója alattam jár és ismer engem (és tényleg), szóval mikor elolvasta az önéletrajzom, rögtön szimpatikus lettem neki. Annyi volt az egész, hogy elmondta, hogy mi lenne a dolgom, hogy lenne a munkaidőm, kérdezett az angolomról, a féléves órarendemről… igazából ennyi. Mosolyogtam, önmagamat adtam. Nekem teljesen pozitív a benyomásom, tetszik, hogy ilyen kötetlen a munka, nagyon aranyos a főnök, de nem élem bele magam, mert kiderült, hogy negyvenen jelentkeztünk és a top tízet hívták interjúra. A jövő hét elején mondanak eredményt, de nagyon halovány bennem a reménysugár, kevés az esély, hogy tíz közül pont én leszek a befutó. De majd kiderül. Olyan jó lenne, egy kicsit szomorú leszek.

Most itthon vagyok. Binge veszély nem fenyeget, mert itt a családom, egész hétvégén van a közelben valaki, így meg még kicsit enni is gondot okoz nekem, nemhogy sokat. Most nem aggódom. Izgalmas hetem volt, nem vágyom semmi másra csak egy exhumálásra kis pihenésre. Holnap eszek narancsot!