Azt sem tudom, hogy miért lettem ilyen, amilyen vagyok. Születési rendellenesség. A családom normális, anya, apa, gyerekek, kutya, macskák, közös vasárnapi borsóleves, esti Barátok közt. De már gyerekként elrohadt bennem valami, legalábbis el kellett rohadnia, amilyen hajmeresztő dolgokat csináltam. Ha visszaemlékszek, a nagymamám halála után kezdődött, hét éves koromban. Volt egy kleptomániás időszakom, édességet loptam, csokit, meg pez cukorkát. Soha nem buktam le, soha semmiért nem buktam le, amit csináltam, a szüleimnek elképzelése sincs elsőszülött lányuk bűnöző múltjáról. Nem tudom, hogy miért csináltam, nem is tartott sokáig, csak pár hónapig. Utána jött a passzív aggresszív időszakom, amikor az általános iskolai osztályom teljes lányközösségét vasmarokkal irányítottam. Én volt a kitűnő tanuló értelmiségi szülőkkel, a kitűnő tanuló volt a menő a kétezres évek elején, nem is volt nehéz dolgom. Aztán 12 évesen elkerültem gimibe. Akkor már hazudtam a szüleimnek. Színötös voltam az összes érettségi tárgyamból, egyedül a német-informatika-földrajz mesterhármast - vagy nevezzük inkább Bermuda háromszögnek - utáltam, egy jó erős közepest szedtem össze magamnak belőlük a nagy tüntető érdektelenségemmel. Rossz jegyeket csak ezekből kaptam, de soha nem mondtam el a szüleimnek, ezt sem tudom, hogy miért. Az volt a módszerem, hogy ha ötöst kaptam belőlük (mert feleletre mindenki azt kapott), azt sem mondtam el, csak mikor valahogy kipattant egy rossz osztályzat. Ez volt az én ingyen szabadulhatsz a börtönből kártyám, gyűjtögettem őket és megtanultam jó időben kiteregetni a lapjaimat. Senki ne állítsa, hogy a gimi nem az életre nevel.
Volt egy fiú, akit én tizenhat évesen nagyon szerettem, de ő kihasznált és otthagyott a bajban. Mikor ebből összeszedtem magam, akkor kezdtem lógni. Nem volt vészes, csak a tornatermi folyosó ablakán át másztam ki az épületből, hogy még a portás se lásson meg. Volt úgy, hogy egyik pillanatban még minden rendben volt, a másikban meg már csak le akartam lépni, mert úgy éreztem, hogy megfulladok. És leléptem. Ebben sem buktam le soha, maximum hat igazolatlan óra jött össze, mert ha az utolsó két-három órát lógtam el, akkor kitaláltam valamit a tanárnak, eljátszottam a "dehát én akkor ott voltam, tanárnő" színdarabot, vagy a halálos beteget. Ráadásul én már tizedikben leérettségiztem angolból, lett heti négy lyukasórám és sokszor úgy volt, hogy az az utolsó előtti órára esett. Fene sem akart ott maradni. Jó tanuló voltam, méretes szemgolyókkal, jó családból, anya szmk tag volt, senki sem feltételezett volna rólam semmi rosszat. Mikor két-három napokat hagytam ki, akkor szereztem orvosi igazolást papíron, ami mindig nagyon könnyen ment, mert a szülővárosom legtöbb orvosa ismer az orvosszüleim miatt, ráadásul amióta tizenegy éves koromban visszatérő vendégem lett az arcüreggyulladás, igen tehetségesen játszom el a tüneteteit, bárhol, bármikor.  Orrsövényferdülésem egyetlen előnye. Anya kriszkrasz aláírását meg hamisítottam. Jó a kézügyességem. Nem voltam hülye. Az ellógótt napokon császkáltam a városközpontban, a fősulisokkal lógtam a téren, kávézóban üldögéltem, könyvtárba mentem, meg olyan is volt, hogy egyik barátnőmmel hat órán keresztül buszozgattunk keresztül-kasul a városban. Merthogy volt ez a barátnőm, aki partnerem volt mindenben. Akkor.
Tizenegyedikben piercinget lövettem, meg tetováltattam, a szüleim azóta sem tudnak ezekről. Akkor mit is tudnak ők rólam, ez a jó kérdés. Tényleg semmit.

Érettségi előtt lettem rosszul. Nem aludtam jól, folyamatosan beteg voltam, nagyon görcsöltem a jövőm miatt. Nem az egyetem miatt, tudtam, hogy felvesznek, annak így kellett lennie és így is lett. Én a jövő miatt aggódtam, megijedtem attól, hogy kikerülök a gimiből, búcsút kell mondani a kedves gazdasági irodás néninek, aki mindenki nevét tudta, a morcos portásnak, aki biztonságiőrnek képzelte magát,  a könyvtáros osztályfőnökünknek, az aranyos bioszfaktos padtársamnak, aki a polgármester lánya volt, meg az ablakon át való kiszökéseknek. Új város, új emberek, kollégium, új élet. Nem akartam én ezt. Ja, és azzal a fiúval raktak össze keringőzni, aki átvert, én meg még mindig szerettem, azóta sem volt senkim. Nem is kell senki. Nem akarok senkit. Reggel mindig hányingerrel keltem, nem reggeliztem, elmentem suliba, ott soha nem ettem, így először délután három-négy felé jutottam élelemhez egy nap. Pár hét múlva észrevettem, hogy fogytam és ez imponált, természetesen. Onnantól csináltam tudatosan, és rá még pár hétre észrevétlenül eljutottam arra a szintre, amikor már egy pohár joghurt fölött játszottam el a filozofáló velociraptort, hogy megehetem-e, vagy sem, aztán bementem a szobámba, a tükör elé álltam és a hasamat nyomkodtam, hogy nem híztam-e el a két perc alatt. Két perc alatt sosem híztal el, fél év alatt már annál inkább.

A személyiségem akkora paradoxon, hogy lehet, hogy az zúzta porrá a szívemet. Egyszerre vagyok nagyon nyitott és szörnyen zárkózott. Sértődékeny és kiegyensúlyozott. Forrófejű és toleráns. Nagyon éhezem a törődésre, de nem tudok kötődni emberekhez, most van ez az egy barátom, ő az első életemben, akit tényleg szeretek és a macskám etetését is rábíznám, ha elutazok, annyira bízom benne. Neki is csak azért kezdtem el nyílni egykor, mert fiú. Nyugodt jellem, nincsenek hátsó szándékai, míg mi lányok, mindig keressük a konfliktusokat és igyekszünk felülkerekedni a másikon. Nekem nagyon nehéz szeretni egy lányt.

Tényleg nem tudom, hogy hol rontottam el gyerekkoromban, hogy idekerültem. Hiába tekergetem vissza a filmet a fejemben, nem találom a szakadást a szalagon. Csak egy ér pattog a csuklómban.