Masszív hányinger - ezt érzem reggelente. Beléptem abba a fázisba, amikor a testem már erőlködik, hogy be tudja fogadni azt a sok szemetet, amit beléerőltettem. Szegény, szegény, szerencsétlen testem, hát nem érdemli ezt, miután két évtizeden éven át olyan jó szolgálatot tett nekem, csontom nem tört, egyedül a mandulámat tagadta ki a klánból. De az nem számít, tudjuk, hogy ő elárult bennünket, neki mennie kellett.

Soha nem éreztem még magam ilyen pocsékul a testemmel. Úgy érzem, hogy minden egyes kis sejtem más emberékenek háromszoros méretére van puffadva. Szét fogok robbani. Anorexiás éveim után immáron fél éve küzdök a falásrohamaimmal és egyre inkább belefárad a lelkem, úgy érzem, hogy itt az ideje végre tenni is valamit és talpra állni. Segítő kéz egy sem nyúl felém, de semmi probléma, az soha nem nyúlt. Mindig egyedül kellett kitámasztanom magamat a karjaimmal, majd feltolnom a testemet. A testemet, aminek könnyebbnek kell lennie ehhez a művelethez.
Tervem van, pontos tervem, amit hosszú órák fáradhatatlan netes böngészkedéseiből állítottam össze. Van ez a hülyeség, amit mindenhol hallani, hogy először magadban kell megtalálni a problémát, légy zen mester, és akkor megoldódik minden, de olyan könnyű ezt mondani. Ez az, amiben én nem hiszek. Ha én magamba nézek, nem érzek mást, csak szívdobogást, meg sok összevissza fekete vonalat, firkát, meg radírmaszatot a lelkemben. Minden olyan bonyolult, soha nem tudtam kiigazodni magamon. Soha nem is akartam olyan nagyon, mert mi van, ha megismerem magam, és rájövök, hogy egy hárpia vagyok.
Az elég lehangoló lenne.