Még az volt a szerencse, hogy pont akkor hívtak, amikor tegnap Petivel visszaértünk az egyetemről és lent teáztunk. Nem én kaptam a munkát. Peti úgy fel volt háborodva, mintha az a cég minimum belerúgott volna a selymes kis sharpei kutyájába. Olyan mókás volt, ahogy ott teljesen komolyan méltatlankodott, hogy már nem is érdekelt az egész kudarc, teljesen el is hittem, hogy nem én vagyok a szar, hanem ők. Megdumáltuk, hogy majd jövőhét pénteken felkerekedünk, elmegyünk kalandozni, és keresünk valami gyorséttermi melót, és akkor majd együtt elmegyünk éjszakánként beleköpni kövér emberek felvizezett kólájába. Jó buli lesz. Az is bölcs dolog volt tőlem, hogy hétfőn már előre túlestem az önsajnáltatás dolgon, mert már nem érzem, hogy időt kéne pocsékolnom rá, ugrottam is arra a részre, amikor meg vagyok sértődve.

Meg azon röhögtem még, hogy tegnap szövettan gyakon helyettesítés volt és ismerem a kedves tanár urat, de őt nem születési kiváltságaim miatt, hanem mert még elsőben találkoztunk vele egy kocsmában. Egy sötét, görbe, novemberi estén. Persze rögtön felismert minket Petivel, ott vigyorgott, meg minden, szeretem, mikor celebnek érezhetem magam. Ma meg kávézóban írtunk meg egy jegyzőkönyvet, a szülinapomról tárgyaltunk, ittunk finom zöld teát szép bögréből, most meg ananászosat iszom.  A marcipános meg nagyon rossz, látni sem bírom.
Jó kedvem van, ma rengeteget röhögtünk, anat gyakon megdícsértek, holnap hétvége, buszozunk haza Petivel, szombaton meg tök egyedül leszek otthon. A nap is besüt az ablakon. Utálom a tavaszt, maradjon csak mindig hideg, de azért a nap néha süthet.

Túl sokat beszélek itt Petiről. De hogyne beszélnék már sokat, mikor reggel nyolctól hajnali kettőig az időm 80%-át vele töltöm. Hétvégenként meg csinos kis sms-láncokat termelünk, mázli, hogy itt a Viber, különben derék kis számlát hoznánk össze. A Telenor már ajándékcsomagot küldene nekünk húsvétra olcsó kávéval, meg tusfürdővel. Elméletben sziámi ikrek vagyunk, szó szerint Peti a másik felem. Azt beszéltük, hogy nekünk muszáj lesz egy helyre menni rezidensnek, egyformán szakosodni, egy kórházban dolgozni, meg mindig együtt műteni, hogy állandóan foghassuk egymás kezét ("Nehogy egyedül hagyj!"), de jobban belegondolva szegény betegnek igencsak a kárára lenne a duónk, nagy lenne a halálozási arány, miközben a kedves Dr. K. Tia tíz percekre cselekvőképtelenné válik egy röhögőgörcs következtében. Nagyon szeretek vele lenni, soha nem szerettem még senkit így, mint őt. És így jövök én rá, hogy előtte nekem nem is voltak barátaim, csak haverjaim. Nagyon durva, soha nem gondoltam volna, hogy tudok így kötődni valakihez, vagy egyáltalán kötődni valakihez, de biztos az is jelentős katalizátor volt az összenövési folyamatunkban, hogy mindketten kolisok vagyunk, és hajnalban is mászkálunk át egymáshoz. Vele mindig jó kedvem van, nem szégyellek szívességet kérni, mindent megbeszélünk a testi elváltozásainkon keresztül, az anyagcserefolyamatainkon át, a múlt heti sorozatepizódokig. Meg minden kis problémát kitárgyalunk, a kutyámon kívül ő az egyetlen élőlény, aki mellett tényleg önmagam vagyok. Meg az a jó a mi kapcsolatunkban, hogy rugdossuk egymást előre. Ha valamiben bizonytalan vagyok, akkor ő tudatosítja bennem, hogy de igen, képes vagyok rá, nem lesz semmi baj. Mindezt pedig nem csak úgy mondja, hanem tényleg hisz is bennem. Először nagyon fura volt ez az érzés, nem tudtam eldönteni, hogy jó-e, vagy rossz, mert még soha senki nem hitt bennem vakon, nekem teljesen ismeretlen volt ez a dolog. Mostanra már rájöttem, hogy ez nagyon szép érzés, ami erősebbé tesz. Meg, hogy én is ezt adom neki, de előtte ez fel sem tűnt, olyan természetesen jött.

Nagyon hasonlóak vagyunk mi ketten. Ugyanolyan humorunk van, van bennünk egy kis felsőbbrendűségi érzés, sznobizmus, szeretünk kritizálni, de közben a lelkünk mélyén ott a kedvesség, mindketten balkezesek, hangosak, hevesek vagyunk, és itt ez a vastag bőr a pofánkon, meg a csipetnyi lúzerség, ami megfűszerezi a mindennapokat. Só, cukor, és minden, ami jó.
Mikor a szüleim mondták, hogy az életre szóló barátságokat egyetemen fogom kötni, nem hittem nekik, de tényleg így van. Annyi jó pillanatunk, meg sztorink van, velünk mindig történik valami. Tudnék mesélni. Életünk egy nagy Adventure Time.

És akkor most kapcsoljunk át Dr. Phil műsoráról az antifőzőcsatornára. Ez a fast harmadik napja, a tegnap meg a kihagyott jógáé is. De a jógának nem kell megsértődnie, semmi személyes, az első két előadásomat is ugyanúgy kihagytam - aludtam ugyanis. Van ez így, vizsgaidőszak után mindig hirtelen megnő az alvásigényem, és az sem segít, hogy átlagosan hajnali kettőkör térek vissza a szobába, majd nyugovóra.

Néha éhes vagyok, de aztán elmúlik, a kaját meg egyáltalán nem kívánom. Nem esne jól enni, valahogy. Fáradt sem vagyok, gyenge sem, de ezek rám eddig sem voltak jellemzőek. Csak akkor érzem magam gyengének, mikor nem foglal le épp semmi és ráérek ezzel foglalkozni. Ha nem gondolok rá, akkor nem érzem, pedig ma még étteremben is voltunk. Én nem ettem semmit, csak szórakoztató társaságot nyújtottam, meg kielemeztem azt az érdekes kompozíciót, amit laikusok asztaldísznek neveztek ki.

Most jól érzem magam.

.