Szóval hétfő dél óta nem ettem, csak vizet, meg üres teát ittam. Nem vagyok éhes. Úgyhogy nem megyek le, és nem eszem müzlit. Sorsára hagyok még pár bélbolyhot, megszakad a szívem, ó. Már inni sem esik jól, hazajöttem, ledobtam a bőröndöt, átöltöztem, kinyitottam a hűtőajtót, és álltam ott két percet, majd becsuktam. Ne pocsékoljuk az áramot. Na jó, van egy-két perc, amikor éhes vagyok. De étvágyam nincs, semmit sem kívánok. Mindig a harmadik nap fast után szokott beállni ez a helyzet. Innentől már gyerekjáték lenne bírni akár egy hétig is, de családi körben kissé merész, naiv dolog erre akár gondolni is. Álmodj, Tia, álmodj csak.
De a fekete, tapadós gatyám, ami pár hónappal ezelőtt még feszült rajtam, most tökéletesen áll, tiszta jó. Ez az a gatya, amit csak több napos koplalásra lehet felvenni, annyira üres és lapos has kell hozzá. Rosszabb, mintha meztelen lennél, annyira látszik benne minden gramm zsír. Macskanős gatya.

Van a koliaulában egyik kávégépen olyan, hogy marhahúsleves opció, nem akartam elhinni, az életem egy 9gag. Várom már a krumplipüré automata premierjét. Tegnap éjszaka még lementünk teázni, aztán összefutottunk egy csoporttárssal, aki azon kevesek közé tartozik, akik bírnak minket, meg mi is bírjuk őket. Így hármasban bolondériáztunk hajnalig, én a nem éppen szolid, rikítórózsaszínű pizsamagatyámban. Bennem az az egyik legjobb, hogy soha nem érdekelt, hogy mit gondolnak mások (a másik meg az, hogy minden marhaságban benne vagyok). Meg amúgy is Peti minden nap lát pizsamában, kócos séróval, szóval nem csináltam belőle ügyet, mikor hívott, lementem úgy. A srác meg akivel találkoztunk az egyik titkos favoritom az évfolyamon, amióta egy éve már nem nyomul rám, azóta bírom, mert igaz, hogy stréber, de legalább értelmes, van humorérzéke, meg hülye. Hopp, egy paradoxon.

Találkoztunk egy másik csoporttárssal is, akit meg rühellek, mert az a típus, aki mindenkire rárepül, én is rajta voltam a listáján annak idején, sikerült is vérig sértenie, azóta meg nem állok szóba vele. Amúgy meg egy füves, kopaszodó, 160 centis nyomorék, nem egy Chad le Clost kell elképzelni.

Az előbb meg anya kiabált húgommal, és én voltam a pozitív példa, láss csodát, világ. A tesóm mostanában szörnyen bunkó, nem lehet hozzá két szót szólni.
- Tia is bunkó, mert nálunk ez családi vonás, de ő legalább a maga ízléses, cinikus, és elegáns stílusában! - hangzott el édesanyám szájából.
- Ja, néha tényleg fantasztikus, amilyen díszes aranykeretbe és szóvirágokba foglalja a sértéseit. Belőle egy nap még főorvos lesz. - nevetett fel apa.
Mostanság néha én vagyok itthon a példa, főleg amióta húgom 17 évesen éli meg a kibírhatatlan kiskamaszkorát. Napi ötször kap dührohamot, és mindenkinek halál komolyan kell őt vennie, mert ő tizenegyedik osztályos, ó jézus, és jövőre érettségizik. Pont az ellentettem, én meg túl lazán vettem az egészet, de mint a mellékelt ábra mutatja, elértem minden célom, szóval mi a rossz ebben. Csak engem küldtek a szüleink orvosira, hozzám járattak hét éves koromtól biosztanárt, tíz éves koromtól meg kémiatanárt is, biztos azért, mert első gyerek vagyok. Húgom szabad kezett kap a továbbtanulásban. Nem is való orvosnak, műszaki pályára készül. Basszus, ő minden kis irodalomdolgozat miatt háborog, magába fordul, fontoskodik, én meg azt sem szoktam mondani, hogy mikor vizsgázom. Voltam vizsgázni, négyes lett, anya. Jól van kislányom.
Tesóm viselkedése már kezd nagyon unalmas lenni, remélem hamar kinövi. Őt sok más tekintetből is máshogy nevelték, mint engem. Kezdve a kajálással. Ő már összeehetett minden vackot, cukrot, csokit, chipset, én meg tiltva voltam az ilyesmiktől, nagymamám juttatott hozzá sutyiban  ilyen tiltott szerekhez. Az angolt is nagyon nyomatták nekem tipegő koromtól, húgommal már nem foglalkoztak ilyen téren. De az is igaz, hogy én tudok angolul, húgom meg nem, szóval nem panaszkodom.
Mégis úgy érzem, hogy őt valahogy jobban szeretik a szüleim és mindig fontosabb, mint én, bármit is csináljak. Ez akkor jött ki nagyon erősen bennem, amikor ballagott nyolcadik osztályból. Több napos ünnepségsorozat volt a tiszteletére, egy rakás rokonnal, étteremmel, ajándékokkal, épphogy csak bohóc nem volt. Mikor én ballagtam gimiből (amit iszonyatosan vártam, mivel a nyolcadikos ballagás kimaradt az életemből), nem volt semmi. Itthon összeültünk utána, itt voltak az unokatesómék és ennyi. Nem az, nem is kértem én semmit. De húgom sem kért semmit. Ugyanezt érzem szülinapokon is, mintha az övé fontosabb lenne, mint az enyém, nagyságrendekkel nagyobb cécó van körülötte. Meg neki sokkal többet elnéznek, mint nekem. Ha én viselkedtem volna úgy, mint ő, akkor szerintem egy nagy, atyai pofonnak lettem volna kisgazdája, ő meg kap két mondatot, és tessék, el van nappolva az ügy. Rá büszkébbek is, mint rám, pedig ő semmit nem tett le még arra a bizonyos asztalra. Szeretem a húgomat, de ezek olyan kis dolgok, amik egyszer belefúrtak egy kis tüskét a lelkembe, ami azóta is fáj. Valami megmagyarázhatatlan okból, ő mindig fontosabb, mint én, ha felhívom a családot az egyetemről, akkor is anya a húgomról beszél, azt meg eszébe sem jut megkérdezni, hogy nekem hogy telik a napom, mint csinálok.
De a testvéri féltékenység a legősibb dolog, ezért nem hibáztatom magamat.