Narancshéjak körülöttem, narancshéj a labaimon, mindjárt hányok.

Beszélni akarok valakivel erről az egészről. Nem akarom, hogy segítsen, nem akarom, hogy megértsen, nem akarok homlokborogatást, nem akarom, hogy bíztasson, azt akarom, hogy hallgasson. Amióta tart az étkezési-rémálmom, egyetlen embernek meséltem erről a dologról, még gimi utolsó évében. Nem sokkal utána az illető futólépésben lávozott is az életemből, a villanyt sem felejtette el lekapcsolni. Azt hittem, hogy a barátnőm, ezt hittem, hogy az a barátság, ami hozzá köt, azt hittem, hogy az a szeretet, amit itánta érzek, de nem az volt. Talán lehetett volna, ha nem pakolom rá a sötét kis undorító titkomat.

Nem akarok megbélyegzett lenni, megint hibás terméknek érezni magam. Nem akarom, hogyha egyszer elveszteném a pénztárcámat, a megtaláló ölébe egy levél hashajtó essen bele. Azt akarom, hogy az az ember Peti igazolvány képét lássa, meg azt a fotót kettőnkről, ami még a gólyabálon készült ezeregy éjjellel ezelőtt. Lássa az olvasójegyemet, a Les Mis mozijegyet, a bankkártyámat. A képeket, meg az iratokat jutassa vissza, a pénzemet viheti. Csak a hashajtó legyen láthatatlan. Nem akarom, hogy bárki is lássa.

Nem akarok megint (el)veszíteni. De nem akarok a fejembe zárva sem lenni. Az az igazság szerintem, hogy mind rettegünk.

Semmi, nyűglődök, mint minden egyes hétvégén. Utálom a hétvégéket, de erről péntekre mindig megfeledkezek. Vagyis azt hiszem, hogy a hétvégét szeretem, pedig csak a hazabuszozást, mikor lesek ki az ablakon, és csak VAGYOK.