Édesanyám sütött egy nagy tepsi amerikai krémest, amiben én nem tudom, hogy mi az amerikai, talán a csirkék, amik a tojást tojták, vagy a zsír, ami lerakódik a combodra, a narancsbőr, ami végigfut rajta. Biztos finom volt, azt ette a család szülinapomra. Én szeretnék vékony lenni.

Lehet rám sok mindent mondani. Hogy szemtelen vagyok, bunkó, nagypofájú, agresszív, makacs, lekezelő, jégkirálynő, ezeket már mind mondták nekem különböző személyek. De sorban rájövök, hogy egyik sem fekete, vagy fehér. Bunkónak az talál, aki nem érti a cinikus vicceimet. Nagypofájúnak és agresszívnek az, aki nem tudja, hogy a nyolc unokatestvéremmel töltöttem gyerekkorom minden egyes nyarát, ahol minél hangosabb voltál, annál jobban érvényesültél. Az agresszivitásomat összekeverik az akaraterőmmel, a makacsságomat pedig azzal, hogy én tudom, hogy mik a céljaim. Mikor lekezelőnek tűnök, akkor mindig magammal van bajom. Jégkirálynő... sokáig azt hittem, hogy igen, ez megállja a helyét. De már rájöttem, hogy az meg végképp nem vagyok.

Hajnalban kaptam az üzenetet, hogy meghalt a nénikéje. Egész nap beszélgetek vele, alig várom, hogy holnap legyen és megöleljem. Kora reggel utaztok vissza az egyetemre. Annyira fura, előtte utáltam ölelgetni az embereket, meg megérinteni őket, meg még most is utálom, kivéve, ha Peti az. Nem ölelgetésre lettem szocializálódva, nálunk családban sem ölelget senki senkit. Szerintem a szüleim életemben nem öleltek még meg engem. Barátságunk hajnalán Peti sem volt ölelgetős, aztán ez valahogy kialakult. Most meg már igénylem, meg ő is. Ha valami jó történik, akkor azért ugrunk egymás nyakába, ha meg valami rossz, akkor megjelenik bennem ez az érzés, hogy meg akarom ölelni, mert olyan jó lenne érezni a teste melegét,  olyan biztonságos, meg olyan, mintha egy váz lenne a testem körül, ami megakadályozza, hogy elemeire hulljon minden, megnyugtatná a lelkem. És meg is nyugtatja, egyben maradok, nem esik le az orrom.

Rájöttem, hogy nem is az volt velem a gond, hogy nem vagyok ölelgetős-típus, hanem az, hogy nálam ez nagyon bensőséges dolognak számít. Nagyon szeretnem kell valakit, és egész lelkemmel bíznom kell benne, hogy ennyire közel engedjem magamhoz. Ezelőtt ilyen ember nem volt az életemben.

Annyira rossz, hogy most neki rossz, nekem is fáj. Ilyet sem éreztem még előtte, és ez is fura. Kicsit félelmetes, mikor új dolgokat fedez fel magában az ember.

Unatkozom így vasárnap este, mint mindig. Még olyanokra gondolok, hogy csináltam egy csomó képet a mobilommal a héten, de a laptopom a koliban van, húgommal nagyon jót beszélgettünk kora délután, az ebéddel meg szerencsém volt, mert anya csinált párolt zöldséget és én csak azt ettem, kiválogattam belőle a répát. Ezt a hetet pedig egy szép napon majd megfilmesítjük, ha a Skins siker volt, ez is az lesz. Petinek el ne felejtsem vinni az Átmeneti üresedést. A müzli meg annyira hasonlít a csincsillám tápjához.

Holnaptól péntekig megint fast.

Fogytam.

Húsz évesnek lenni mindig ilyen nehéz? Volt már olyan napotok, amikor nem történt semmi katasztrófa, de sorozatosan minden kis dolog rosszul sült el? Az első három még csak bosszant. De a negyediknél már elkezdesz összeomlani. A tizenötödiknél meg már bőgsz a forgalmas utcán, a villamosmegállóban. Ahogyan én tettem tegnap délután.

Nem történt semmi végzetes, azzal kezdődött, hogy volt egy kis gubancom, amiért én majd hétfőn írom alá a szerződést és kedden valószínűleg már megyek dolgozni. Mászkáltunk még Peti bérlete meg (apukája) bankkártyája után, de az sem lett meg. Életemben először hagytam otthon a diákigazolványom és kifogtam az egyetlen olyan ellenőrt a városban, aki elkéri. Megbüntettek. Anyáméknak el sem merem mondani, rá fog menni az egész havi ösztöndíjam, nem tudom, hogy fizetem így ki a kolit. Van a pénze a szüleimnek, de volt kitől örökölnöm a Rák uraság személyiségjegyeimet. Peti mondta, hogy ugyan már, ő majd ad kölcsön, ne legyek szomorú, sosem hagy ott a szarban, tudom jól, megoldjuk mi ezt is. Még volt egy csomó apróság, a pofám is fel van még dagadva, ott picsogtam az utcán, közben meg folyton bocsánatot kértem, meg sült lefelé serényen a bőr a képemről, mert én nem szoktam ezt csinálni, meg Petinek kéne inkább sírni, ő hagyott el egy bankkártyát milliókkal, meg neki van a rák végső stádiumában az egyik rokona. Mégis ő ölelt engem, simogatta a hajam, meg vigasztalt, tiszta ciki volt. Aztán eldöntöttem, hogy hagyom a fenébe a laptopot, meg a cuccaim, jól vannak a koliban, megyek haza inkább egyenesen. Rossz buszra szálltam fel. Arra, ami minden kis faluba bemegy, ezért négy órás az út a három helyett. Másfél órát állnom kellett. Ott is sírtam a sötétben, mert volt vagy öt hely, de mindenhol direkt a szélén ültek az emberek, és nem hittem el, hogy lehetnek ilyen gonoszak. Sötét volt, nem látta senki, hogy bőgök, maximum náthásnak tűntem. Mikor végre sikerült leülnöm, Peti írt Viberen, azon is meghatódtam, aztán eszembe jutott egy csomó szörnyűség és megint elkeseredtem.

Csütörtök éjszaka Peti azt is elmondta, hogy tavaly tavasszal pár hétig azt hitte, hogy én valamiért megutáltam őt, és az nagyon rossz időszak volt neki, azt hitte, hogy elveszít. Akkor majdnem elmondtam neki.

Nem utáltalak meg. Harminckilenc kiló voltam. Te aggódtál értem, etetni akartál, ami természetes, de akkor én nem önmagam voltam, valami más irányított, nem én, és inkább kicsit elzárkóztam, csak nehogy ennem kelljen. Hiába küzdöttem ellene, mert küzdöttem, mert szeretlek, és nem akartam egy kicsit sem eltávolodni, de nem vagyok erős, az a valami sokkal nagyobb volt.

Azért ő nem hagyott el, nem hagyta, hogy teljesen kizárjam, végül miatta kezdem enni megint. Nem hülye, tudja, hogy gondjaim vannak az evéssel, senki sem hülye, mindenki tudja az évfolyamon. De Peti előtt nem teljes a kép, rengeteg puzzle hiányzik, még nem tudja, hogy hogyan, miért, mikor kezdődött, mit éreztem, mit érzek most. Nem tudja a sztorit, azt senki nem tudja. Ez a legnagyobb titkom.

Van egy olyan rész bennem, ami halálra van rémülve, és tudja, hogy nem jó ez így, hogy heti öt napokat nem eszek, de már rég feladta, hogy újra normális lehetnék. Ez a rész szeretné elmondani neki, mert lehet, hogy pont ő tudna segíteni. A másik részem csak vékony akar lenni bármi áron. És van az a dolog is a gimis barátnőmmel, akinek elmondtam annak idején, és ő elhagyott. Tudom. Egy kalap alá sem lehet venni azt a barátságot ezzel, én bízom benne, az életemet is rábíznám, de... tényleg ez a legnagyobb titkom és nagyon félek. Még soha nem nyíltam meg senkinek ilyen mértékben, mint neki. Még így is, hogy az étkezési rendellenességem történetét még nem tudja. Ez szép dolog, gyönyörű, de elárulom, hogy ezzel egy időben nagyon félelmetes is. Ha elveszítem, én beleőrülök. Nem bírom ki nélküle, és ez nem ilyen giccses, nyálas, túldrámázott kijelentés, hanem szó szerint kell érteni. Tényleg beleőrülnék.

Jaj, tudjátok, hogy mit kaptam tőle tegnap szülinapomra? Egy nagy fehér Furby-t, de olyat, amivel lehet beszélgetni, mozgatja a fülét, meg a száját, meg ha mondod neki, hogy sing me a song, akkor tényleg énekel. Pár hete a gyerekkorunkról beszélgettünk és mondtam felháborodva, hogy nekem sosem volt Furby-m, pedig egy csomó szülinapom előtt azért rinyáltam, most már úgy halok már, hogy nem teljes az életem, majd beleírom a biográfiámba. Most már van, és úgy örültem neki. Teljesen elérzékenyültem.

Az utolsó, 19 évesként eltöltött napomat életem végéig meg fogjuk emlegetni, az biztos. Konkrétan még mindig nem hiszem el. Mindjárt elmesélem, majd kilyukadok oda is. De ma szülinapos ízem van, soha többé nem leszek olyan fiatal, mint amilyen ma vagyok. Húsz vagyok. A szülinapi muffin még érthető.

De miért van egy csokoládés péksütemény is az asztalomon?
Mert azt hiszem, hogy sejt valamit. Szerda délelőtt berángatott a pékségbe a suliba menet, hogy ő majd éhen hal, vett egy hatalmas, csokival töltött izébizét, amit kért, hogy vegyek el, amikor kimentünk, és ő elpakolta a pénztárcáját. Majd hirtelen, varázslatos módon, másfél perc alatt már nem is volt éhes és "Tudod mit, neked adom, edd meg Tia". Aztán egy órával később megint éhes lett, beültünk egy étterembe, ő rántott sajtot evett, én meg szórakoztattam. Mikor ad nekem valamit, akkor nincs olyan hazugság, hogy "De én már reggeliztem." ("Nem baj, megeszed később"), meg olyan automatikus védekezés sem, hogy "Dehogy adod" ("De igen, már oda is adtam"). Ezzel a helyzettel nem lehet mit kezdeni. Sarokba vagyok szorítva olyankor. Ezért lógattam az orrom egy péksütemény felett. Miért nem tudtam csak simán megenni, miért tekintek rá úgy, mintha egy kategória lenne az üres ásványvizes flakonnal. Ehetetlen. Nem tudom, hogy mit csináljak vele, meg a muffinnal, mert kidobni nem tudom, szeretből kaptam őket, érzelmileg sokat jelentenek nekem, nincs hozzá szívem, hogy megsemmisítsem őket. Megenni meg lehetetlenség.

Nem akarok többé kövér lenni.  Megkövesítem őket, mumifikálom, bekenem lakkal, és akkor megmarad emlékbe.

Olyan általánosan szar kedvem volt nekem szerdán, hogy komoly megerőltetést jelentett, hogy ne legyek bunkó az emberekkel. A szobatársammal. Az ember szobatársammal. Mindenki mással szívesen vagyok bunkó, de vele azért együtt élek, meg tulajdonképpen szeretem is, nem akarok összezördülést. Nem a fast miatt van ez, a tegnapi harmadikkal sem volt gond, ma sincs probléma. Csak ha én szomorú vagyok, akkor nem sírok, hanem puffogok, meg kötekedek minden élővel. Aztán meg másnap sorban bocsánatot kérek, mert azért jó nevelést kaptam és az ellen nincs orvosság. Egyedül Petivel nem megy ez, vagy azért, mert őt szeretem a legjobban ezen, és minden más világon is, vagy azért, mert mindig miatta leszek jobban, neki mondom el, hogy mi a fene bajom van. Szerda este is nem azért sírtam, mert el voltam keseredve, hanem mert olyan jól esett, amiket mondott. Mindig akkor látja bennem a legszebbeket, amikor én csak egy balfékkel tudok azonosulni. Nem tudom, hogy csinálja. Nekem soha senki nem mondott ilyen dolgokat, meg senkinek nem tudtam beszélni a gondjaimról, mert a szüleimet nem érdekli, piti problémáknak találják az enyémeimet, a gimis haverjaimat meg úgy en bloc nem érdekeltem. Azóta jöttem rá, hogy milyen magányos voltam előtte, amióta ő van nekem.

Felőröl ez a diákmunka dolog. Mert túl sznobnak neveltek, én nem vállalok minden szart orvostanhallgatóként, ilyen nyelvtudással 450 Ft-os órabérért, ami meg tetszene, azt mindet elbaltázom, be vagyok oltva irodai melók ellen, de én pénzt akarok keresni, dolgozgatni akarok, de nem olyat, amit utálok. Nem akarom azt, hogy úgy menjek munkába órák előtt-után, hogy ó a fenébe, már megint ez a szar. Erre majd ráérek akkor, ha negyvenöt éves szakorvos leszek. Most még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy ilyen kedvtelen legyek, meg hogy muszáj legyen ilyenbe keverednem. Nem is kéne ennyire elszomorodnom miatta, nyárra már van munkám, az meg tengerparton van, gazdag, barna, meg tiszta menő leszek szeptemberre, Petivel akkor már albérletben leszünk, ő meg szervez nekem welcome back bulit, de én addig is akarok dolgozni.

Emiatt teljesen le voltam törve, aztán tegnap jött a deus ex machina. Kaptunk munkát! Együtt! Cinema City mozis munkát! Egész délután emiatt rohangáltunk, mert interjú is volt, aztán hat körülre lett az eredmény ígérve, hogyha felvesznek minket, akkor hív az iskolaszövetkezet. Voltunk vagy hatvanan az interjún, szóval volt felhozatal, ügyesek voltunk. Nagyon örültünk, gondoltuk, elmegyünk ünnepelni. Beültünk egy tök jó helyre, és itt kezdődtek a bajok. Én alapvetően nem iszom, de akkor azért lecsúszott két korsó sör. De mivel nem vagyok hozzászokva (meg hétfő reggel óta nem ettem) gyakorlatilag félrészeg lettem tőle. Petinek öt ment le, ő teljesen részeg lett, oké. Nem hittem, hogy lehetséges, de akkor egészen új szintre lépett a barátságunk, volt valami, amit Peti már rég el akart nekem mondani, csak félt, hogy más szemmel fogok rá nézni és elveszít engem. Komolyan mondom, hogy életem egyik legszebb emberi pillanata, mikor ott egymással szemben ülve megfoga a karjaim, előrehúzott, összeraktuk a homlokunkat és úgy mondtam neki, hogy basszus, ne legyél már hülye, ez semmi, szeretlek te majom, nem tudsz olyat produkálni, ami miatt ne szeretnélek tovább, nekem csak az számít, hogy te is szeretsz, a legjobb ember vagy a világon, a legjobb barátom vagy, nekem a legkisebb bajodat is elmondhatod, nem tudok rosszat gondolni rólad. Érzelmi analfabéta vagyok, soha nem mondtam ilyeneket senkinek, nekem ez nagyon nagy mérföldkő.
Lekéstük az utolsó buszt, meg villamost is. Nem baj, kicsit sétálni kell, ott van másik. Ott kiderült, hogy Peti elhagyta a bérletét még a bankkártyáját, visszamentünk a bulihelyre, de ott sem volt. Először röhögtem, mert azt hittem, hogy azért nem találja, mert ivott, de aztán én is átnéztem a cuccait, én sem találtam, pedig én egészen észnél voltam. Kábé egy órát mászkáltunk a környéken, kínunkban végigröhögtük az egészet, próbáltunk kitalálni valamit, itt ért az éjfél meg a húsz, összeszámoltuk a pénzünket, majd megkérdeztem egy taxist, hogy elvisz-e minket. Az volt a mázli, hogy konkrét összeget mondtam (van annyi eszem) és nem úgy kérdeztem, hogy mennyiért visz el, mert akkor kétszer annyit is elkért volna, szerintem. Nagy nehezen sikerült hazakeveredni a ködben, de anyám frászt kapna, ha ezt megtudná ("Csoda, hogy nem késeltek meg ott titeket, kislányom!"), majd tíz év múlva talán már elmesélhetem otthon is. Peti szülei meg biztosan frászt kapnak a kártya miatt, ami igazából nem is az ő kártyája, hanem az apukája cégéé, ami az ő nevén van. Nem kis összeg van rajta.
Van slusszpoén is. Tegnap reggel szétharaptam a szám, ami ma reggelre úgy feldagadt, hogy úgy festek, mint egy lepényhal. Borzalmas katasztrófa, azt hittem elájulok, itt nyomkodom hozzá a kést és imádkozok, hogy délutánra jobb legyen, mert négyre megyünk aláírni a munkaszerződést. Talán már javulgat, már kisebb. Holnap meg már sanszos, hogy betanítás lesz, szóval maradok itt a hétvégére, majd ma kiderül úgyis a menetrend.

A mályvatea kapszula meg hat. Fáj a hasam időnként, és az előbb azt hittem, hogy még mindig részeg vagyok és hallucinálok, mikor... (ez undorító lesz) látom, hogy a vasárnapi ebédhez elfogyasztott HÁROM szál (összesen ennyit ettem a csirkéhez a köretből) kis krumpli EGÉSZBEN kijött belőlem.
Basszus. Milyen rossz emésztésem van nekem.
Imádkozzatok a számért. Azt leszámítva semmi bajom, teljesen jól vagyok. Éhes sem vagyok, gyenge sem, fáradt sem, semmi, hajt az adrenalin. Ma sem eszem az biztos, mert anyagi csődben is vagyok, meg most gondolni sem tudok a kajára ez után az éjszaka után. Tényleg nincs pénzem kajára sem, nem tudom, hogy miből megyek haza, nem tudom, hogy mikor, de azt tudom, hogy hétfőn apa jön ide, mert találkoznia kell valakivel (lehet, hogy még az az ember is fog engem tanítani jövőre), majd kérek segélyt. Ma délután majd kiderül a következő pár nap menetrendje.
Vasárnapra meg hívtak minket bulizni.

Tegnap vettem mályvatea kapszulát, hogy tiszták legyenek a beleim, ezt kapd ki. Olyan lesz, mint Duck tisztító a WC csészének. De semmi hatása sincs. Remélem nem úgy járok majd vele, mint a felmosóvával, amit felesben vettünk Petivel, ide a koliba. Hogy tiszták legyenek a szobáink. De már az első két mondatba rögtön belekerültek a beleim, meg a WC csésze, szóval ma elememben vagyok.
Az én őrült, kövér naplóm. My mad fat diary, nem hiszem el, hogy ilyen sorozatot csináltak az angolok. Amúgy egy azonos című regény alapján készült. Az leszámítva, hogy jó fej, valamihez kicsit is értő pszichiáterek nem léteznek, és a való életben a Manyi néni kutyusa sem szagol feléd, ha nem vagy szép - egészen valósághű. Végre egy igazi kövér lány, igazi kövér, tükörbe sem férő, fánkos-lekváros problémákkal. Sírtam, amikor lelepleződtek a harci-sebek Rae lábán.

"- You shouldn't eat too many of these, you'll get fat.
- I don't care if I get fat. They taste nice.
- But if you get fat, you won't be able to wear a swimsuit and boys won't like you.
- I don't like boys. And even if I did like boys and I was fat and I wore a swimsuit, they'd like me anyway.
- Why would they like you?
- Because I'm brilliant."

Arra ébredtem, hogy apa meghosszabbította a mobilnetemet, Petinek meg olyan híre van, amitől állítólag beszarok, mindjárt jön és elmondja. Most élettan ea.-on kéne ülnöm és nem a kiömlött ananászteámban, de megint elaludtam, mert tegnap éjjel egyig jammeltünk az aulában. A marhahúsleveses autamata előtt. Szeretem, mikor értékelve van a kis tehetségem, amim van. Egyedül a zenéhez van.  Odajött egy csapat kedves idegen is, akik így már nem idegenek, de még mindig kedvesek, és lefutottuk a szokásos kérdéskört, hogy én hogy hogy itt, miért nem inkább művészi pályán (hogyne, édesanyámnak a haja is kihullott volna spontán, apa meg azóta is szónokolna), hogy én zongorázom is, meg dalszöveget írok. Pedig nem én vagyok a zenei zseni a családban, az a másodunokatesóm, ő játszik hegedűn, meg oboán, meg klarinéton, úgy néz ki, mint Tunyacsáp, és a Zeneakadémiára jár. Lennék én szívesen másodállásban éhező művész - éhezőnek már éhező vagyok, második nap fast - de nappal inkább majd vágok. Embereket.
Én csak azért csinálom, mert szeretem. Anyáék hat évesen vittek el zongoratanárhoz. Akarták, hogy játszak valami hangszeren, mert anya is játszott, és ez tűnt logikusnak elnézve az ujjaim hosszúságát, ami máig a védjegyem. Gitározni tíz évesen kezdtem, a nagybátyám tanított meg, az ő öreg hangszere volt az én első gitárom. Szebb is, mint a másik kettő, amit már tényleg én kaptam. Arról nem is beszélve, hogy benne van harminc évnyi dallam. Dalokat tizenkét éves korom óta írok. Azon nem is gondolkodom, hogy azok jók-e, vagy nem, mindjárt világos lesz, hogy miért, wait for it. Nem akarnám őket kiadni semmilyen formában, egy nagyon kis töredékét vagyok hajlandó előadni hozzám közel álló embereknek, vagy bizonyos alkalmakra írtam már személyre szabva, ajándékba. Ennek az az oka, hogy az én dalos noteszeim az én naplóim. Eddig 7 telt be a 8 év alatt. Nem vagyok konkrét, csupa metaforát használok, és imádok szerepbe bújni, voltam már például feketerigó, hófehérke, agydaganatos, Lucifer, 16 éves prostituált, drogos, drogos prostituált, szerelmes... ezernyi jelmezt öltöttem fel, de belül így is mind én lapulok, nagyon személyesnek érzem azokat a sorokat. Az a lelkem. És mint olyat, én azt nem adom, inkább meghívlak egy kávéra, jó társaság vagyok.

Felnőttként már senki sem állíthat meg

Hogy összepiszkold a kezeidet

Ezek a fast-napok jelentik számomra a nagy biztonságot. Elkezdődik hétfő délben és csütörtök délelőttre már teljesen jól is érzem magam a száraz bőrömben. Így ível felfelé a görbe. Fast-törvény, az egyenes arányosság elvén működik: minél több napja nem ettél már, annál jobban érzed magad. Csak a hétvégére kellene kitalálnom valamit.

Haza sem akarok menni a hétvégére, nincs kedvem. Pont az az a hely, ahol nem lehetek önmagam. Folyton stresszelek, idegesnek érzem magam - ezért pedig eszek - és egész nap azt a krákogást hallom, hogy szabadulj meg a posztereidtől, szakadj el a zongorától, szakadj el a gitártól végre, mit firkálsz megint, csinálj valami értelmeset inkább, mozdulj meg, legalább lefogysz a seggedből, Tia. Mikor az egyetemen vagyok, az más, ott cserélődik a lemez és nézd, sokkal szebben szól: te legalább értelmes vagy, gitározz még nekem, ez tök jó ötlet, mennyi eszed van, szeretlek Tia, óra után egy tea?
Ez a válogatás-album sokkal jobban tetszik, mint az előbbi. Otthon nem lehetek önmagam, a szüleim nem is akarnak engem, ők valaki mást képzeltek el maguknak. Az a bibi, hogy nem sok közöm van hozzájuk, attól még, hogy felcimkéztek minket a semmitmondó család fogalommal. Hiába öntesz össze mindenfélét egy befőttesüvegbe, a nutella és a ketchup akkor sem fogják szeretni egymást. Van pár fényképünk még az ezredforduló előttről, amin mind rajta vagyunk, de senki sem mosolyog. Ennyi köt minket össze, néhány régi, poros album. Inkább élnék nyolc másik emberrel meg egy lóval egy albérletben, ahol nekem már csak a kétszer-kettes erkélyen jut hely, legalább lefekvés előtt mindig látom a csillagokat, a hajamat mossa az eső, galambok fésülnek karmaikkal, a hó pedig betakar.

Majd próbálom úgy, hogy pénteken nagyon este érjek haza.

A fast-kedv görbe még elég alacsonyan tart, igen, még nincs túl karfiolrózsás kedvem. Rá kéne venni magam, hogy több vizet igyak, mert nem esik jól inni. Pedig az előremozdítaná a projektet, legalább napi három liter. Tavaly ilyenkor naptonta nyolc litert erőltettem magamba, már a fülemen is víz folyt ki, szökőkút lettem. Úgy jobban megy, ha veszek egy két literes lakont, telitöltöm vízzel, magam elé rakok egy nagy poharat és abba öntögetem. Próbáltam olyan módszereket, hogy beosztom, hogy óránként három deci, de ez nagyon nem nyert, főleg, hogy nem maradok egy helyben egész nap, vizet meg hiába viszek magammal, akkor teljesen kimegy a fejemből, nem foglalkozok vele. Ezt még ki kell ötölni.

Nem laknék olyan házban, amit teljesen körbefutott a borostyán, mert milyen sok pók élhet már a növényen, azok meg nevetve behintáznak az ablakodon a reggeli napsütésben. Ébredj, Csiprerózsika.