Nagyon kellemetlen éjszakám volt. Mikor délután hazaértem és megettem egy kis tál müzlit, meg egy narancsot, fene sem gondolta volna, hogy ez lesz belőle. Egy szem mélyvatea kapszulát vettem be még tegnap reggel. Egy darabot, egyetlen egyet, nem többet, én esküszöm. Hát konkrétan úgy meghajtott, hogy azt hittem megsemmisülök, már azon töprengtem, hogy lehúzom magam a WC-n, aztán majd élek Büdivel, Fülifel és Pálcikával, mint döglött hal a szennyvízben. Nem a fájdalom része volt a rossz, hanem hogy rettegtem, hogy a szüleim meghallják, hogy matatok a fürdőben. Az volt a veszélyes.

Én annak idején lebuktam a hashajtóimmal, azóta pedig minden kis gyomorpanaszomat gyanakvás övezi, szerintem ezt a mocskot már soha nem mosom le magamról. Ezért is mondom, hogy ha nem kezdtél még hashajtásba, akkor ne is tedd, kerüld el ezeket messziről, mert rájuk fogsz szokni (mert tényleg rájuk fogsz) és egyszer lebuksz. Ez is olyan "addig jár a korsó a kútra..." dolog. Nem lehet túl ügyesnek lenni, egyszer ki fog derülni. És nekem elhiheted, hogy az aztán nagyon kellemetlen menet lesz.

Ez az a dolog - a hashajtás - egyébként az, amiről soha nem tudnék beszélni. Az étkezési rendellenesség egy dolog, de a bogyóügy már más tészta. Ez már nem a betegség, ez csak simán beteges. Mi van, ha megundorodik tőlem. Nem tartom magam egy beszari csajnak, de ettől nagyon félek. Ez az egyetlen dolog, amit szégyellek. Megutálna, a szüleim is megutáltak.

Néha olyan érzésem van, mintha ez az egész betegség egy nagy erdő lenne. Én meg már mélyen vagyok, bent a sötétben, talpam alatt ropognak a holt tűlevelek. Már nem tudom, hogy merre járok, merről jöttem, még emlékszem az ösvényre, de már nem találom sehol, biztos benőtte a gaz. Volt valahol egy híd, de az azóta leomlott. Nem tudok visszafordulni. Valahol vár egy minótaurosz, néha érzem a leheletét a nyakamon. Segítség.

Próbáltam kikeveredni, próbáltam már egy tucatszor, tavaly nyáron egyszer gondoltam, én is ehetek valami péksütit reggelire, miért is ne? Fél napig bőgtem, majd két napig fastoltam utána, annyira fájt a lelkem. Nekem ez nem ment, én nem tudok már másképp élni. Könnyű azt mondani, hogy csak akarat kérdése, ez nem igaz. Mind mások vagyunk, valakinek tényleg csak akarat kérdése, mások meg beledöglenek. És még mindig nem vagyok elég szép.

Ma egyedül vagyok itthon, szóval nem bántam volna, ha a kapszula tud várni pár órát, és nem hajnalban hat. Egyáltalán minek kellett nekem ennem tegnap.

Hívtak! Hétfő-kedd este már dolgozom, lehet, hogy szerdán is. Minden kívánságomnak ilyen gyorsan kellene teljesülnie.

Előbb-utóbb tényleg minden rendbe jön.

Mindjárt beszélek a heti fastomról. De előbb arról, hogy tudom már, miért fogok én minden nap jógázni magamnak, nem pedig csak a szerda órai keretek között. Mert így múlik el a fájdalom. Jesszusom, gondolhattam volna, hogy nem úszom meg olyan könnyen, túl sok sikerélményem volt. Csütörtök reggel úgy keltem, mintha koporsóban aludtam volna, a nyakamtól lefelé mindenem fájt, még a lábujjaim is. Hasonlított a tetoválásos fájdalomhoz, meg a gyantázáshoz abban, hogy kicsit élveztem, de annyira már nem, hogy délutánra ne legyen elegem. Szóval mindezt tett követte, kerestem magamnak programokat, lenyomtam hatvan percet és utána sokkal jobb lett. Belekerültem az ördögi körbe, mostmár soha nem szabadulok a jógától sem, legalábbis ha nem akarom örök fájdalomra ítélni magamat.

De tényleg tetszik. Utána is olvastam az iyengar jógának (ezt az irányzatot csináljuk), bekövettem egy tucat tumblr blogot is a témában, lelkes vagyok, meg már most várom a szerdai órát. 

Szedem a kis mályvatea kapszuláimat, de hétköznap csak egyet veszek be esténként, mert úgy gondoltam, hogy úgyis fastolok, akkor meg... Szokott fájni tőle a hasam, de annak idején a szűztea is ezt tette velem. A testem pedig már teljesen hozzászokott a heti rendhez. Fogytam is, meg már a gyomrom sem szokott megkordulni, ezért különösen hálás vagyok. Az agyam is rá van állva a dologra, olyan mintha lenne egy gát a nyelőcsövemben, én meg elfogadtam, hogy amiatt a gát miatt lehetetlen ennem. Mindig minden agyban dől el. Ha valamit elhatározol - és tényleg elhatározod - akkor az agyad esélyt sem ad a hibázásra, megszűnik minden más opció, csak teszed, amit elterveztél. Ez nem akaraterő. Ez csak egyszerű erő, ami ahhoz kell, hogy kontrolláld az elmédet. Fegyelmezettség, talán.

Viszont még mindig elfelejtek elég vizet inni.
A combjaim meg hatalmasak, mint két csónak. Utálom ezt, a hasam mindig is lapos volt, a combomra rakódik minden, nyílván, mert onnan a legnehezebb megszabadulni a zsírtól. Hát hogyne.

Tegnap este intenzíven szenvedtem, Peti az unokatesójához volt hivatalos vacsorázni, én meg egyedül unatkoztam, majd mély depresszióba zuhantam. A The Sparrows sem sokat javított a helyzeten. Hát igen. Úgy el vagyok veszve nélküle, én nem tudom, hogy jövő héten mi lesz velem, mert a nagynénje temetése miatt csak szerda éjszaka jön vissza, az meg hétvégével együtt... majdnem öt nap. Trópusi viharok dúlnak a lelkemben (A Book Written by Tia). Na mindegy, szóval fél tizenegy körül visszaért, aztán leültünk az aula foteljeibe és albérleteket néztünk magunknak a laptopján. Peti már jól utánajárt a dolgoknak, megmutatta, hogy miket talált szimpatikusnak. A fürdőszoba mindkettőnk mániája, azt sem zavar minket, ha a földön kell aludni, vagy lyukas a nappali fala, és az éjjelente berepdeső denevérek letépik a fülünket, csak a fürdő legyen szép. Ősszel összecuccolunk és ez szervezést igényel. Az árak nem vészesek, ösztöndíjból meg diákmunkából elő tudjuk teremteni, illetve én a nyári melómból akár egy évre előre is tudnék fizetni. Ez nem gond, csak tényleg olyan helyet akarunk találni, amit hívhatunk otthonnak.

Diákmunka. Tegnap délután végleg meguntam, hogy én itt petrezselymet árulok a telefonom fölött, és a kezembe vettem a sorsom irányítását - felhívtam a mozit. Egy szép hangú sráccal beszéltem, nagyon kedves volt, mondta, hogy e-mailben írjam le, amit mondtam neki, meg a telefonszámom, és majd hívnak a betaníttatással kapcsolatban. Most ezt várom, de már kezdek elég bosszús, meg kimerült lenni. Nem rájuk vagyok mérges, ők sem tehetnek erről. Az univerzumra haragszom, szálljon már végre le rólunk. Nagyon zavarnak az ilyen dolgok, amiket én nem tudok irányítani, utálom az egyhelyben ácsorgást, utálok csak úgy várni, hívjanak már.

Szeretnék már vékony lenni, meg elég szép. De nekem mindig olyan kell, ami nem lehet az enyém.
Most meg spurizok pakolni, mert óra után egyenesen megyünk a buszhoz.

"

Harmadik fast-nap, kora reggel pedig voltam kilencven percet jógázni, beszívtam magamba a csít, meg a zen energiákat, vagy ilyenkor mit is szoktak. Úgy nézett ki az egész, mint egy kezdő jedi-oktatás, a duma is olyan volt, a zene is, de nekem nagyon bejött. Két dologért adtam hálát közben serényen és némán: az egyik a bivalyerős, makulátlan tüdőm, a másik az öröklött hajlékonyságom. A terembe érve gyorsan felmértem az erőviszonyokat, megállapítottam, hogy nem én vagyok a legkövérebb, viszont én vagyok a legstílusosabban öltözött, ettől erőre kaptam, és sikerült olyan szegletet belőnöm, ahonnan nem látszottam a tükörben. Aztán már csak azon paráztam, hogy úgy fogok kinézni, mint egy partra vetett hal, béna leszek, de nem voltam. Ami azt illeti nagyon is jó voltam, a tanár meg is dícsért, hogy gyönyörűen tartom magam (pont a hős póznál, ahol az életemért küzdöttem konkrétan. I need a hero), meg azt hitte, hogy már van jóga-történelmem, pedig most csináltam először életemben. Tök jó érzés volt, hogy olyanok, akik már sokadszorra vannak nem tudtak rendesen hajolgatni, nekem meg simán ment minden. Bár valahol igazságtalan is velük szemben. Adottság.
Annyira alfában vagyok, hogy mindjárt vissza is fekszem aludni a délutáni élettan gyakorlatig.

Hétfő este rámjött ez az izé, hogy milyen szar nekem, belém soha nem volt szerelmes senki, belém soha nem lesz szerelmes senki, csúnya vagyok hozzá, ami még a kisebb baj, mert a senki nem is érdekel, de a valaki igen, de ő soha nem lesz szerelmes belém, ami jól is van így. Csak néha olyan szívesen megcsókolnám. Néha. Amilyen pofonegyszerű, olyannyira végzetes is lenne, csak úgy előrehajolni és megtenni - hétfő este megint ez futott át az agyamon, miközben az anat atlasz felett hasaltunk. Mindegy, két év alatt már megszoktam. Meg rájöttem, hogy én nem is akarok férjhez menni soha, meg nem is lenne időm vasárnapi ebédeket főzni a karrierem miatt, meg nekem enni sem szabad, a szerelmespárok meg röhejesek, én meg nem vagyok röhejes, úgyhogy be is fejeztem a bömbölést és újra elégedetten tekintettem az életemre. Továbbra is mindenem megvan.

Ezt a lelki állapotot az váltotta ki, hogy egyik csoporttársam hajt a szobatársamra, amit elég frusztráltan vettem tudomásul. A frusztrációmat pedig az okozta, hogy pont előtte lett valami baja a mobilomnak, ami amúgy vadi új, de valamiért nem volt képes hangosan lejátszani semmilyen zenét. Azóta már jó. Valamiért. Már csak Átokként emlegetjük azt, ami az elmúlt pár napban történik. Persze, az univerzum nyilván azt akarta elérni, hogy kapcsoljam ki a telefont, hogy pont lemaradjak a mozi hívásáról. Not today. Nem is hívtak, miért nem lepődöm meg? Vagyis lehet, hogy hívtak, mert tegnap valaki hívott, de pont lemaradtam róla, várom, hogy visszahívjon, de ha délutánig nem fog, akkor majd én.

Az nem érdekel, hogy a csoporttársam hajt a szobatársamra, csak sajnálom szegényt, mert nulla esélye. Meg sajnálom szobatársamat is, mert nem könnyű lekoptatni a srácot, tudom, elsőben én is rajta voltam a listáján, és hetekbe tellett amire levakartam, pedig elég világosan fejeztem ki magam. Nem tudom, hogy milyen reményt ébreszthettem benne a "Nem akarok semmit, kopj már le végre!" kirohanásommal az egyetem előtt, mikor már sokadjára jött oda megkérdezni, hogy biztos-e, de még akkor sem adta fel végleg. Ahhoz Petinek kellett közbelépnie. Meg zavar, hogy én vagyok a mediátor. Nem akarok az lenni, mindenki egyengesse a saját lelki életét.

Tegnap este megint lesúlytott az Átok és olyan abszurd hírt kapott Peti az anyukájától, amin már tényleg csak röhögni tudtunk, tíz percig nevetőgörcsben fetrengtünk. Ez már nem szánalmas, ez már röhejes. Ilyen már nincs.
Már nem tudom, hogy mit kéne tenni, talán kimegyünk a koli elé, ugrálunk a járdaszegélyen fél lábon és magunk mögé köpünk. Akkor talán megszakad a sorozat. Azzal vigasztalom, hogy a Bibiliában is tíz csapás volt (tíz, nem? Nem vagyok vallásos), ebből kiindulva már csak egy maradt hátra és vége.

Furcsa dolog ez a halál is, amikor nem a boncteremben találkozik vele az ember. Azok csak lelketlen, üres testek, tanszerek. De mikor az elhunyt életet kap, a te egyik szerettednek a szerette, akkor az már egészen más tészta. Érdekes, hogy ki hogy kezeli, és mennyire nagy szerepet játszik a környezet. Sokat beszélgetek erről Petivel, mert ő nagyon igényli. Mesél arról, hogy a szülei hogy vannak, milyenek voltak az utolsó napok, ő mit érez, meg mit gondol. Már megvan a temetés időpontja. Ez az első haláleset, amit együtt átélünk és nagyon csúnya dolog, amit mondok, meg érzek, de van benne nekem valami nagyon szép. Az, hogy megérzem, hogy mikor akarja felhozni, mert hallani a hanglejtéséből, vagy hogy mikor szeretné, hogy megöleljem. De ami még ennél is jobb, az az, hogy olyan, mintha a kezeimben tartanám a lelkét, és mikor beszélgetünk, akkor érzem, hogy megkönnyebbül. Nem tudom jól elmagyarázni szavakkal, talán dallammal lehetne. Mikor hétvégén kaptam a hírt, akkor kicsit megijedtem, hogy mit fogok mondani, mit kell ilyenkor mondani, hogy segíthetek egyáltalán, mi a helyes viselkedés, én béna vagyok ezekhez dolgokhoz, a saját nagyszüleim halálával sem tudtam mit kezdeni. Az ösztöneimre bíztam magam és rájöttem, hogy nem is kell mondanom semmit, segíteni a helyzeten nem tudok, sajnos embereket feltámasztani még én sem vagyok képes, nem vagyok Dr. Frankenstein. De vele lehetek, meghallgathatom, lehetek tartó oszlop, ragasztó, váz. Igazi barát.

"És éreztem: szívembe visszatér,
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
 A földi érzés: mennyire szeretlek!"

Ma végre aláírtam a munkaszerződésemet, amiben megfogadtam többek között, hogy nem fogok agresszíven viselkedni a munkahelyemen, este pedig majd hív valaki a Cinema City-től, hogy mikor mehetek először. Peti jövőhét szombaton, szóval én is akörül számítok.

De meglehetősen parázok. Nem attól, hogy rögtön az első nap csinálok a kasszánál egy olyan hiányt, hogy életem hátralévő részében ingyen kell dolgoznom, nappal sebész leszek, éjjel meg mozis, hanem attól, hogy van egyenruha. Aki még nem volt moziban, annak mondom: ing és fekete nadrág. Mi van, ha méretet kérdeznek mielőtt odaadják? Mi van, ha rossz lesz a méret, amit mondok? Mi van, ha feszülni fog a combomon? Mi van, ha én leszek a legkövérebb? Az ing szarul fog állni, ez nem is kérdés, mivel az a típusú lány vagyok, aki elegánsan öltözködik, de a haja a bostoni teadélután óta nem látott fésűt, ja, és hipsterszemüvegem van (mikor nem esik jól lencsével szórakozni [esetek 80%-a] és olvasnom is kéne. Annyira nem vagyok vaksi, de olvasáshoz inkább kell). Mindjárt keresek képet. Tökéletes mértékben keverednek rajtam az elegáns és a csöves stílusjegyek, sznobosan vagyok szakadt. És én ezt szeretem, nekem ez áll jól. Az ingek katasztrofálisan mutatnak rajtam, innen származik a gimis intőim 70%-a (én és a sulis egyenruha), de ez nem is érdekel, erről nem tehetek. A méreteimről igen. A combjaimat mindig eltakarom, mert mindig miniszoknyában vagyok, ha meg véletlen nem, akkor a hosszított felső plusz leggings örökzöld összeállításban. De most nem tudok majd csalni.

Mi van, ha én leszek a legcsúnyább ott? Jesszusom.

Peti várt reggel a pályaudvaron, megdícsérte az élénk kék harisnyámat, aztán császkáltunk egy jót mostanáig, mintha nem kellett volna előadáson ülnünk. Lelkiztünk, kibeszéltünk mindenkit, meg először szegény olyan elkeseredett volt, olyan szar volt így látni, meg fekete ruhában. Jól megölelgettem, hagy nyomódjanak össze a zsigerei egy kicsikét.
Büszke vagyok, mert utána már valamennyire sikerült elfeledtetnem vele a dolgokat, a magunk "szolid, halk módján" végigröhögtük a belvárost, csak úgy villamosozgattunk céltalanul, meg azzal szórakoztunk forgalmas zebráknál, hogy Peti hangosan felszólalt, hogy "Baszdmeg, mit keres ott egy medve?", majd néztük, hogy hányan fordulnak oda. Sokan. Még jó, hogy mi vagyunk a jövő sebészorvosai, szobatársam ezen szokott néha elszörnyülködni.

Bementünk a suliba, mert bár nem segélyt osztogattak, de majdnem, mert kaptuk az új matricát a diákigazolványra. Az a nőci volt ott, aki mindenkit a teljes keresztnevén szólít, és ez olyan vicces, mikor megkérdezi, hogy "Timótea, Péter, Önöknek miben segíthetek?". Mindig belereped a bordám, annyira fojtom vissza a nevetést. Az mindig vicces, ha az embereket a teljes nevükön szólítják, erre jöttem rá.

Tök jó napom volt, meg még nincs vége, átöltözök, aztán megyek át Petihez, újrarakjuk a laptopját, meg társasan fetrengünk, meg miegymás. Pedig reggel gutaütés közeli állapotban szálltam fel a buszra, anyám felidegesített, beszólt az alakom, majd a hajam miatt, aztán belekötött abba, hogy túl sok pénzt költök (wie bitte?), pedig nem is velem volt baja, hanem egyik kretén betegével, aki hajnalban felkeltette. Neki szóljon be, ne nekem.

Ma majdnem én is elhagytam a bérletem. Csütörtök óta, ha valamit elsőre nem találunk, akkor pánikba esünk, hogy biztos azt is elhagytuk. Azóta háromszor hittem, hogy ellopták a kolis belépőkártyám. Stresszes így az élet.

Édesanyám sütött egy nagy tepsi amerikai krémest, amiben én nem tudom, hogy mi az amerikai, talán a csirkék, amik a tojást tojták, vagy a zsír, ami lerakódik a combodra, a narancsbőr, ami végigfut rajta. Biztos finom volt, azt ette a család szülinapomra. Én szeretnék vékony lenni.

Lehet rám sok mindent mondani. Hogy szemtelen vagyok, bunkó, nagypofájú, agresszív, makacs, lekezelő, jégkirálynő, ezeket már mind mondták nekem különböző személyek. De sorban rájövök, hogy egyik sem fekete, vagy fehér. Bunkónak az talál, aki nem érti a cinikus vicceimet. Nagypofájúnak és agresszívnek az, aki nem tudja, hogy a nyolc unokatestvéremmel töltöttem gyerekkorom minden egyes nyarát, ahol minél hangosabb voltál, annál jobban érvényesültél. Az agresszivitásomat összekeverik az akaraterőmmel, a makacsságomat pedig azzal, hogy én tudom, hogy mik a céljaim. Mikor lekezelőnek tűnök, akkor mindig magammal van bajom. Jégkirálynő... sokáig azt hittem, hogy igen, ez megállja a helyét. De már rájöttem, hogy az meg végképp nem vagyok.

Hajnalban kaptam az üzenetet, hogy meghalt a nénikéje. Egész nap beszélgetek vele, alig várom, hogy holnap legyen és megöleljem. Kora reggel utaztok vissza az egyetemre. Annyira fura, előtte utáltam ölelgetni az embereket, meg megérinteni őket, meg még most is utálom, kivéve, ha Peti az. Nem ölelgetésre lettem szocializálódva, nálunk családban sem ölelget senki senkit. Szerintem a szüleim életemben nem öleltek még meg engem. Barátságunk hajnalán Peti sem volt ölelgetős, aztán ez valahogy kialakult. Most meg már igénylem, meg ő is. Ha valami jó történik, akkor azért ugrunk egymás nyakába, ha meg valami rossz, akkor megjelenik bennem ez az érzés, hogy meg akarom ölelni, mert olyan jó lenne érezni a teste melegét,  olyan biztonságos, meg olyan, mintha egy váz lenne a testem körül, ami megakadályozza, hogy elemeire hulljon minden, megnyugtatná a lelkem. És meg is nyugtatja, egyben maradok, nem esik le az orrom.

Rájöttem, hogy nem is az volt velem a gond, hogy nem vagyok ölelgetős-típus, hanem az, hogy nálam ez nagyon bensőséges dolognak számít. Nagyon szeretnem kell valakit, és egész lelkemmel bíznom kell benne, hogy ennyire közel engedjem magamhoz. Ezelőtt ilyen ember nem volt az életemben.

Annyira rossz, hogy most neki rossz, nekem is fáj. Ilyet sem éreztem még előtte, és ez is fura. Kicsit félelmetes, mikor új dolgokat fedez fel magában az ember.

Unatkozom így vasárnap este, mint mindig. Még olyanokra gondolok, hogy csináltam egy csomó képet a mobilommal a héten, de a laptopom a koliban van, húgommal nagyon jót beszélgettünk kora délután, az ebéddel meg szerencsém volt, mert anya csinált párolt zöldséget és én csak azt ettem, kiválogattam belőle a répát. Ezt a hetet pedig egy szép napon majd megfilmesítjük, ha a Skins siker volt, ez is az lesz. Petinek el ne felejtsem vinni az Átmeneti üresedést. A müzli meg annyira hasonlít a csincsillám tápjához.

Holnaptól péntekig megint fast.

Fogytam.

Húsz évesnek lenni mindig ilyen nehéz? Volt már olyan napotok, amikor nem történt semmi katasztrófa, de sorozatosan minden kis dolog rosszul sült el? Az első három még csak bosszant. De a negyediknél már elkezdesz összeomlani. A tizenötödiknél meg már bőgsz a forgalmas utcán, a villamosmegállóban. Ahogyan én tettem tegnap délután.

Nem történt semmi végzetes, azzal kezdődött, hogy volt egy kis gubancom, amiért én majd hétfőn írom alá a szerződést és kedden valószínűleg már megyek dolgozni. Mászkáltunk még Peti bérlete meg (apukája) bankkártyája után, de az sem lett meg. Életemben először hagytam otthon a diákigazolványom és kifogtam az egyetlen olyan ellenőrt a városban, aki elkéri. Megbüntettek. Anyáméknak el sem merem mondani, rá fog menni az egész havi ösztöndíjam, nem tudom, hogy fizetem így ki a kolit. Van a pénze a szüleimnek, de volt kitől örökölnöm a Rák uraság személyiségjegyeimet. Peti mondta, hogy ugyan már, ő majd ad kölcsön, ne legyek szomorú, sosem hagy ott a szarban, tudom jól, megoldjuk mi ezt is. Még volt egy csomó apróság, a pofám is fel van még dagadva, ott picsogtam az utcán, közben meg folyton bocsánatot kértem, meg sült lefelé serényen a bőr a képemről, mert én nem szoktam ezt csinálni, meg Petinek kéne inkább sírni, ő hagyott el egy bankkártyát milliókkal, meg neki van a rák végső stádiumában az egyik rokona. Mégis ő ölelt engem, simogatta a hajam, meg vigasztalt, tiszta ciki volt. Aztán eldöntöttem, hogy hagyom a fenébe a laptopot, meg a cuccaim, jól vannak a koliban, megyek haza inkább egyenesen. Rossz buszra szálltam fel. Arra, ami minden kis faluba bemegy, ezért négy órás az út a három helyett. Másfél órát állnom kellett. Ott is sírtam a sötétben, mert volt vagy öt hely, de mindenhol direkt a szélén ültek az emberek, és nem hittem el, hogy lehetnek ilyen gonoszak. Sötét volt, nem látta senki, hogy bőgök, maximum náthásnak tűntem. Mikor végre sikerült leülnöm, Peti írt Viberen, azon is meghatódtam, aztán eszembe jutott egy csomó szörnyűség és megint elkeseredtem.

Csütörtök éjszaka Peti azt is elmondta, hogy tavaly tavasszal pár hétig azt hitte, hogy én valamiért megutáltam őt, és az nagyon rossz időszak volt neki, azt hitte, hogy elveszít. Akkor majdnem elmondtam neki.

Nem utáltalak meg. Harminckilenc kiló voltam. Te aggódtál értem, etetni akartál, ami természetes, de akkor én nem önmagam voltam, valami más irányított, nem én, és inkább kicsit elzárkóztam, csak nehogy ennem kelljen. Hiába küzdöttem ellene, mert küzdöttem, mert szeretlek, és nem akartam egy kicsit sem eltávolodni, de nem vagyok erős, az a valami sokkal nagyobb volt.

Azért ő nem hagyott el, nem hagyta, hogy teljesen kizárjam, végül miatta kezdem enni megint. Nem hülye, tudja, hogy gondjaim vannak az evéssel, senki sem hülye, mindenki tudja az évfolyamon. De Peti előtt nem teljes a kép, rengeteg puzzle hiányzik, még nem tudja, hogy hogyan, miért, mikor kezdődött, mit éreztem, mit érzek most. Nem tudja a sztorit, azt senki nem tudja. Ez a legnagyobb titkom.

Van egy olyan rész bennem, ami halálra van rémülve, és tudja, hogy nem jó ez így, hogy heti öt napokat nem eszek, de már rég feladta, hogy újra normális lehetnék. Ez a rész szeretné elmondani neki, mert lehet, hogy pont ő tudna segíteni. A másik részem csak vékony akar lenni bármi áron. És van az a dolog is a gimis barátnőmmel, akinek elmondtam annak idején, és ő elhagyott. Tudom. Egy kalap alá sem lehet venni azt a barátságot ezzel, én bízom benne, az életemet is rábíznám, de... tényleg ez a legnagyobb titkom és nagyon félek. Még soha nem nyíltam meg senkinek ilyen mértékben, mint neki. Még így is, hogy az étkezési rendellenességem történetét még nem tudja. Ez szép dolog, gyönyörű, de elárulom, hogy ezzel egy időben nagyon félelmetes is. Ha elveszítem, én beleőrülök. Nem bírom ki nélküle, és ez nem ilyen giccses, nyálas, túldrámázott kijelentés, hanem szó szerint kell érteni. Tényleg beleőrülnék.

Jaj, tudjátok, hogy mit kaptam tőle tegnap szülinapomra? Egy nagy fehér Furby-t, de olyat, amivel lehet beszélgetni, mozgatja a fülét, meg a száját, meg ha mondod neki, hogy sing me a song, akkor tényleg énekel. Pár hete a gyerekkorunkról beszélgettünk és mondtam felháborodva, hogy nekem sosem volt Furby-m, pedig egy csomó szülinapom előtt azért rinyáltam, most már úgy halok már, hogy nem teljes az életem, majd beleírom a biográfiámba. Most már van, és úgy örültem neki. Teljesen elérzékenyültem.

Az utolsó, 19 évesként eltöltött napomat életem végéig meg fogjuk emlegetni, az biztos. Konkrétan még mindig nem hiszem el. Mindjárt elmesélem, majd kilyukadok oda is. De ma szülinapos ízem van, soha többé nem leszek olyan fiatal, mint amilyen ma vagyok. Húsz vagyok. A szülinapi muffin még érthető.

De miért van egy csokoládés péksütemény is az asztalomon?
Mert azt hiszem, hogy sejt valamit. Szerda délelőtt berángatott a pékségbe a suliba menet, hogy ő majd éhen hal, vett egy hatalmas, csokival töltött izébizét, amit kért, hogy vegyek el, amikor kimentünk, és ő elpakolta a pénztárcáját. Majd hirtelen, varázslatos módon, másfél perc alatt már nem is volt éhes és "Tudod mit, neked adom, edd meg Tia". Aztán egy órával később megint éhes lett, beültünk egy étterembe, ő rántott sajtot evett, én meg szórakoztattam. Mikor ad nekem valamit, akkor nincs olyan hazugság, hogy "De én már reggeliztem." ("Nem baj, megeszed később"), meg olyan automatikus védekezés sem, hogy "Dehogy adod" ("De igen, már oda is adtam"). Ezzel a helyzettel nem lehet mit kezdeni. Sarokba vagyok szorítva olyankor. Ezért lógattam az orrom egy péksütemény felett. Miért nem tudtam csak simán megenni, miért tekintek rá úgy, mintha egy kategória lenne az üres ásványvizes flakonnal. Ehetetlen. Nem tudom, hogy mit csináljak vele, meg a muffinnal, mert kidobni nem tudom, szeretből kaptam őket, érzelmileg sokat jelentenek nekem, nincs hozzá szívem, hogy megsemmisítsem őket. Megenni meg lehetetlenség.

Nem akarok többé kövér lenni.  Megkövesítem őket, mumifikálom, bekenem lakkal, és akkor megmarad emlékbe.

Olyan általánosan szar kedvem volt nekem szerdán, hogy komoly megerőltetést jelentett, hogy ne legyek bunkó az emberekkel. A szobatársammal. Az ember szobatársammal. Mindenki mással szívesen vagyok bunkó, de vele azért együtt élek, meg tulajdonképpen szeretem is, nem akarok összezördülést. Nem a fast miatt van ez, a tegnapi harmadikkal sem volt gond, ma sincs probléma. Csak ha én szomorú vagyok, akkor nem sírok, hanem puffogok, meg kötekedek minden élővel. Aztán meg másnap sorban bocsánatot kérek, mert azért jó nevelést kaptam és az ellen nincs orvosság. Egyedül Petivel nem megy ez, vagy azért, mert őt szeretem a legjobban ezen, és minden más világon is, vagy azért, mert mindig miatta leszek jobban, neki mondom el, hogy mi a fene bajom van. Szerda este is nem azért sírtam, mert el voltam keseredve, hanem mert olyan jól esett, amiket mondott. Mindig akkor látja bennem a legszebbeket, amikor én csak egy balfékkel tudok azonosulni. Nem tudom, hogy csinálja. Nekem soha senki nem mondott ilyen dolgokat, meg senkinek nem tudtam beszélni a gondjaimról, mert a szüleimet nem érdekli, piti problémáknak találják az enyémeimet, a gimis haverjaimat meg úgy en bloc nem érdekeltem. Azóta jöttem rá, hogy milyen magányos voltam előtte, amióta ő van nekem.

Felőröl ez a diákmunka dolog. Mert túl sznobnak neveltek, én nem vállalok minden szart orvostanhallgatóként, ilyen nyelvtudással 450 Ft-os órabérért, ami meg tetszene, azt mindet elbaltázom, be vagyok oltva irodai melók ellen, de én pénzt akarok keresni, dolgozgatni akarok, de nem olyat, amit utálok. Nem akarom azt, hogy úgy menjek munkába órák előtt-után, hogy ó a fenébe, már megint ez a szar. Erre majd ráérek akkor, ha negyvenöt éves szakorvos leszek. Most még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy ilyen kedvtelen legyek, meg hogy muszáj legyen ilyenbe keverednem. Nem is kéne ennyire elszomorodnom miatta, nyárra már van munkám, az meg tengerparton van, gazdag, barna, meg tiszta menő leszek szeptemberre, Petivel akkor már albérletben leszünk, ő meg szervez nekem welcome back bulit, de én addig is akarok dolgozni.

Emiatt teljesen le voltam törve, aztán tegnap jött a deus ex machina. Kaptunk munkát! Együtt! Cinema City mozis munkát! Egész délután emiatt rohangáltunk, mert interjú is volt, aztán hat körülre lett az eredmény ígérve, hogyha felvesznek minket, akkor hív az iskolaszövetkezet. Voltunk vagy hatvanan az interjún, szóval volt felhozatal, ügyesek voltunk. Nagyon örültünk, gondoltuk, elmegyünk ünnepelni. Beültünk egy tök jó helyre, és itt kezdődtek a bajok. Én alapvetően nem iszom, de akkor azért lecsúszott két korsó sör. De mivel nem vagyok hozzászokva (meg hétfő reggel óta nem ettem) gyakorlatilag félrészeg lettem tőle. Petinek öt ment le, ő teljesen részeg lett, oké. Nem hittem, hogy lehetséges, de akkor egészen új szintre lépett a barátságunk, volt valami, amit Peti már rég el akart nekem mondani, csak félt, hogy más szemmel fogok rá nézni és elveszít engem. Komolyan mondom, hogy életem egyik legszebb emberi pillanata, mikor ott egymással szemben ülve megfoga a karjaim, előrehúzott, összeraktuk a homlokunkat és úgy mondtam neki, hogy basszus, ne legyél már hülye, ez semmi, szeretlek te majom, nem tudsz olyat produkálni, ami miatt ne szeretnélek tovább, nekem csak az számít, hogy te is szeretsz, a legjobb ember vagy a világon, a legjobb barátom vagy, nekem a legkisebb bajodat is elmondhatod, nem tudok rosszat gondolni rólad. Érzelmi analfabéta vagyok, soha nem mondtam ilyeneket senkinek, nekem ez nagyon nagy mérföldkő.
Lekéstük az utolsó buszt, meg villamost is. Nem baj, kicsit sétálni kell, ott van másik. Ott kiderült, hogy Peti elhagyta a bérletét még a bankkártyáját, visszamentünk a bulihelyre, de ott sem volt. Először röhögtem, mert azt hittem, hogy azért nem találja, mert ivott, de aztán én is átnéztem a cuccait, én sem találtam, pedig én egészen észnél voltam. Kábé egy órát mászkáltunk a környéken, kínunkban végigröhögtük az egészet, próbáltunk kitalálni valamit, itt ért az éjfél meg a húsz, összeszámoltuk a pénzünket, majd megkérdeztem egy taxist, hogy elvisz-e minket. Az volt a mázli, hogy konkrét összeget mondtam (van annyi eszem) és nem úgy kérdeztem, hogy mennyiért visz el, mert akkor kétszer annyit is elkért volna, szerintem. Nagy nehezen sikerült hazakeveredni a ködben, de anyám frászt kapna, ha ezt megtudná ("Csoda, hogy nem késeltek meg ott titeket, kislányom!"), majd tíz év múlva talán már elmesélhetem otthon is. Peti szülei meg biztosan frászt kapnak a kártya miatt, ami igazából nem is az ő kártyája, hanem az apukája cégéé, ami az ő nevén van. Nem kis összeg van rajta.
Van slusszpoén is. Tegnap reggel szétharaptam a szám, ami ma reggelre úgy feldagadt, hogy úgy festek, mint egy lepényhal. Borzalmas katasztrófa, azt hittem elájulok, itt nyomkodom hozzá a kést és imádkozok, hogy délutánra jobb legyen, mert négyre megyünk aláírni a munkaszerződést. Talán már javulgat, már kisebb. Holnap meg már sanszos, hogy betanítás lesz, szóval maradok itt a hétvégére, majd ma kiderül úgyis a menetrend.

A mályvatea kapszula meg hat. Fáj a hasam időnként, és az előbb azt hittem, hogy még mindig részeg vagyok és hallucinálok, mikor... (ez undorító lesz) látom, hogy a vasárnapi ebédhez elfogyasztott HÁROM szál (összesen ennyit ettem a csirkéhez a köretből) kis krumpli EGÉSZBEN kijött belőlem.
Basszus. Milyen rossz emésztésem van nekem.
Imádkozzatok a számért. Azt leszámítva semmi bajom, teljesen jól vagyok. Éhes sem vagyok, gyenge sem, fáradt sem, semmi, hajt az adrenalin. Ma sem eszem az biztos, mert anyagi csődben is vagyok, meg most gondolni sem tudok a kajára ez után az éjszaka után. Tényleg nincs pénzem kajára sem, nem tudom, hogy miből megyek haza, nem tudom, hogy mikor, de azt tudom, hogy hétfőn apa jön ide, mert találkoznia kell valakivel (lehet, hogy még az az ember is fog engem tanítani jövőre), majd kérek segélyt. Ma délután majd kiderül a következő pár nap menetrendje.
Vasárnapra meg hívtak minket bulizni.