"

Harmadik fast-nap, kora reggel pedig voltam kilencven percet jógázni, beszívtam magamba a csít, meg a zen energiákat, vagy ilyenkor mit is szoktak. Úgy nézett ki az egész, mint egy kezdő jedi-oktatás, a duma is olyan volt, a zene is, de nekem nagyon bejött. Két dologért adtam hálát közben serényen és némán: az egyik a bivalyerős, makulátlan tüdőm, a másik az öröklött hajlékonyságom. A terembe érve gyorsan felmértem az erőviszonyokat, megállapítottam, hogy nem én vagyok a legkövérebb, viszont én vagyok a legstílusosabban öltözött, ettől erőre kaptam, és sikerült olyan szegletet belőnöm, ahonnan nem látszottam a tükörben. Aztán már csak azon paráztam, hogy úgy fogok kinézni, mint egy partra vetett hal, béna leszek, de nem voltam. Ami azt illeti nagyon is jó voltam, a tanár meg is dícsért, hogy gyönyörűen tartom magam (pont a hős póznál, ahol az életemért küzdöttem konkrétan. I need a hero), meg azt hitte, hogy már van jóga-történelmem, pedig most csináltam először életemben. Tök jó érzés volt, hogy olyanok, akik már sokadszorra vannak nem tudtak rendesen hajolgatni, nekem meg simán ment minden. Bár valahol igazságtalan is velük szemben. Adottság.
Annyira alfában vagyok, hogy mindjárt vissza is fekszem aludni a délutáni élettan gyakorlatig.

Hétfő este rámjött ez az izé, hogy milyen szar nekem, belém soha nem volt szerelmes senki, belém soha nem lesz szerelmes senki, csúnya vagyok hozzá, ami még a kisebb baj, mert a senki nem is érdekel, de a valaki igen, de ő soha nem lesz szerelmes belém, ami jól is van így. Csak néha olyan szívesen megcsókolnám. Néha. Amilyen pofonegyszerű, olyannyira végzetes is lenne, csak úgy előrehajolni és megtenni - hétfő este megint ez futott át az agyamon, miközben az anat atlasz felett hasaltunk. Mindegy, két év alatt már megszoktam. Meg rájöttem, hogy én nem is akarok férjhez menni soha, meg nem is lenne időm vasárnapi ebédeket főzni a karrierem miatt, meg nekem enni sem szabad, a szerelmespárok meg röhejesek, én meg nem vagyok röhejes, úgyhogy be is fejeztem a bömbölést és újra elégedetten tekintettem az életemre. Továbbra is mindenem megvan.

Ezt a lelki állapotot az váltotta ki, hogy egyik csoporttársam hajt a szobatársamra, amit elég frusztráltan vettem tudomásul. A frusztrációmat pedig az okozta, hogy pont előtte lett valami baja a mobilomnak, ami amúgy vadi új, de valamiért nem volt képes hangosan lejátszani semmilyen zenét. Azóta már jó. Valamiért. Már csak Átokként emlegetjük azt, ami az elmúlt pár napban történik. Persze, az univerzum nyilván azt akarta elérni, hogy kapcsoljam ki a telefont, hogy pont lemaradjak a mozi hívásáról. Not today. Nem is hívtak, miért nem lepődöm meg? Vagyis lehet, hogy hívtak, mert tegnap valaki hívott, de pont lemaradtam róla, várom, hogy visszahívjon, de ha délutánig nem fog, akkor majd én.

Az nem érdekel, hogy a csoporttársam hajt a szobatársamra, csak sajnálom szegényt, mert nulla esélye. Meg sajnálom szobatársamat is, mert nem könnyű lekoptatni a srácot, tudom, elsőben én is rajta voltam a listáján, és hetekbe tellett amire levakartam, pedig elég világosan fejeztem ki magam. Nem tudom, hogy milyen reményt ébreszthettem benne a "Nem akarok semmit, kopj már le végre!" kirohanásommal az egyetem előtt, mikor már sokadjára jött oda megkérdezni, hogy biztos-e, de még akkor sem adta fel végleg. Ahhoz Petinek kellett közbelépnie. Meg zavar, hogy én vagyok a mediátor. Nem akarok az lenni, mindenki egyengesse a saját lelki életét.

Tegnap este megint lesúlytott az Átok és olyan abszurd hírt kapott Peti az anyukájától, amin már tényleg csak röhögni tudtunk, tíz percig nevetőgörcsben fetrengtünk. Ez már nem szánalmas, ez már röhejes. Ilyen már nincs.
Már nem tudom, hogy mit kéne tenni, talán kimegyünk a koli elé, ugrálunk a járdaszegélyen fél lábon és magunk mögé köpünk. Akkor talán megszakad a sorozat. Azzal vigasztalom, hogy a Bibiliában is tíz csapás volt (tíz, nem? Nem vagyok vallásos), ebből kiindulva már csak egy maradt hátra és vége.

Furcsa dolog ez a halál is, amikor nem a boncteremben találkozik vele az ember. Azok csak lelketlen, üres testek, tanszerek. De mikor az elhunyt életet kap, a te egyik szerettednek a szerette, akkor az már egészen más tészta. Érdekes, hogy ki hogy kezeli, és mennyire nagy szerepet játszik a környezet. Sokat beszélgetek erről Petivel, mert ő nagyon igényli. Mesél arról, hogy a szülei hogy vannak, milyenek voltak az utolsó napok, ő mit érez, meg mit gondol. Már megvan a temetés időpontja. Ez az első haláleset, amit együtt átélünk és nagyon csúnya dolog, amit mondok, meg érzek, de van benne nekem valami nagyon szép. Az, hogy megérzem, hogy mikor akarja felhozni, mert hallani a hanglejtéséből, vagy hogy mikor szeretné, hogy megöleljem. De ami még ennél is jobb, az az, hogy olyan, mintha a kezeimben tartanám a lelkét, és mikor beszélgetünk, akkor érzem, hogy megkönnyebbül. Nem tudom jól elmagyarázni szavakkal, talán dallammal lehetne. Mikor hétvégén kaptam a hírt, akkor kicsit megijedtem, hogy mit fogok mondani, mit kell ilyenkor mondani, hogy segíthetek egyáltalán, mi a helyes viselkedés, én béna vagyok ezekhez dolgokhoz, a saját nagyszüleim halálával sem tudtam mit kezdeni. Az ösztöneimre bíztam magam és rájöttem, hogy nem is kell mondanom semmit, segíteni a helyzeten nem tudok, sajnos embereket feltámasztani még én sem vagyok képes, nem vagyok Dr. Frankenstein. De vele lehetek, meghallgathatom, lehetek tartó oszlop, ragasztó, váz. Igazi barát.

"És éreztem: szívembe visszatér,
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
 A földi érzés: mennyire szeretlek!"