Tegnap vettem mályvatea kapszulát, hogy tiszták legyenek a beleim, ezt kapd ki. Olyan lesz, mint Duck tisztító a WC csészének. De semmi hatása sincs. Remélem nem úgy járok majd vele, mint a felmosóvával, amit felesben vettünk Petivel, ide a koliba. Hogy tiszták legyenek a szobáink. De már az első két mondatba rögtön belekerültek a beleim, meg a WC csésze, szóval ma elememben vagyok.
Az én őrült, kövér naplóm. My mad fat diary, nem hiszem el, hogy ilyen sorozatot csináltak az angolok. Amúgy egy azonos című regény alapján készült. Az leszámítva, hogy jó fej, valamihez kicsit is értő pszichiáterek nem léteznek, és a való életben a Manyi néni kutyusa sem szagol feléd, ha nem vagy szép - egészen valósághű. Végre egy igazi kövér lány, igazi kövér, tükörbe sem férő, fánkos-lekváros problémákkal. Sírtam, amikor lelepleződtek a harci-sebek Rae lábán.

"- You shouldn't eat too many of these, you'll get fat.
- I don't care if I get fat. They taste nice.
- But if you get fat, you won't be able to wear a swimsuit and boys won't like you.
- I don't like boys. And even if I did like boys and I was fat and I wore a swimsuit, they'd like me anyway.
- Why would they like you?
- Because I'm brilliant."

Arra ébredtem, hogy apa meghosszabbította a mobilnetemet, Petinek meg olyan híre van, amitől állítólag beszarok, mindjárt jön és elmondja. Most élettan ea.-on kéne ülnöm és nem a kiömlött ananászteámban, de megint elaludtam, mert tegnap éjjel egyig jammeltünk az aulában. A marhahúsleveses autamata előtt. Szeretem, mikor értékelve van a kis tehetségem, amim van. Egyedül a zenéhez van.  Odajött egy csapat kedves idegen is, akik így már nem idegenek, de még mindig kedvesek, és lefutottuk a szokásos kérdéskört, hogy én hogy hogy itt, miért nem inkább művészi pályán (hogyne, édesanyámnak a haja is kihullott volna spontán, apa meg azóta is szónokolna), hogy én zongorázom is, meg dalszöveget írok. Pedig nem én vagyok a zenei zseni a családban, az a másodunokatesóm, ő játszik hegedűn, meg oboán, meg klarinéton, úgy néz ki, mint Tunyacsáp, és a Zeneakadémiára jár. Lennék én szívesen másodállásban éhező művész - éhezőnek már éhező vagyok, második nap fast - de nappal inkább majd vágok. Embereket.
Én csak azért csinálom, mert szeretem. Anyáék hat évesen vittek el zongoratanárhoz. Akarták, hogy játszak valami hangszeren, mert anya is játszott, és ez tűnt logikusnak elnézve az ujjaim hosszúságát, ami máig a védjegyem. Gitározni tíz évesen kezdtem, a nagybátyám tanított meg, az ő öreg hangszere volt az én első gitárom. Szebb is, mint a másik kettő, amit már tényleg én kaptam. Arról nem is beszélve, hogy benne van harminc évnyi dallam. Dalokat tizenkét éves korom óta írok. Azon nem is gondolkodom, hogy azok jók-e, vagy nem, mindjárt világos lesz, hogy miért, wait for it. Nem akarnám őket kiadni semmilyen formában, egy nagyon kis töredékét vagyok hajlandó előadni hozzám közel álló embereknek, vagy bizonyos alkalmakra írtam már személyre szabva, ajándékba. Ennek az az oka, hogy az én dalos noteszeim az én naplóim. Eddig 7 telt be a 8 év alatt. Nem vagyok konkrét, csupa metaforát használok, és imádok szerepbe bújni, voltam már például feketerigó, hófehérke, agydaganatos, Lucifer, 16 éves prostituált, drogos, drogos prostituált, szerelmes... ezernyi jelmezt öltöttem fel, de belül így is mind én lapulok, nagyon személyesnek érzem azokat a sorokat. Az a lelkem. És mint olyat, én azt nem adom, inkább meghívlak egy kávéra, jó társaság vagyok.

Felnőttként már senki sem állíthat meg

Hogy összepiszkold a kezeidet

Ezek a fast-napok jelentik számomra a nagy biztonságot. Elkezdődik hétfő délben és csütörtök délelőttre már teljesen jól is érzem magam a száraz bőrömben. Így ível felfelé a görbe. Fast-törvény, az egyenes arányosság elvén működik: minél több napja nem ettél már, annál jobban érzed magad. Csak a hétvégére kellene kitalálnom valamit.

Haza sem akarok menni a hétvégére, nincs kedvem. Pont az az a hely, ahol nem lehetek önmagam. Folyton stresszelek, idegesnek érzem magam - ezért pedig eszek - és egész nap azt a krákogást hallom, hogy szabadulj meg a posztereidtől, szakadj el a zongorától, szakadj el a gitártól végre, mit firkálsz megint, csinálj valami értelmeset inkább, mozdulj meg, legalább lefogysz a seggedből, Tia. Mikor az egyetemen vagyok, az más, ott cserélődik a lemez és nézd, sokkal szebben szól: te legalább értelmes vagy, gitározz még nekem, ez tök jó ötlet, mennyi eszed van, szeretlek Tia, óra után egy tea?
Ez a válogatás-album sokkal jobban tetszik, mint az előbbi. Otthon nem lehetek önmagam, a szüleim nem is akarnak engem, ők valaki mást képzeltek el maguknak. Az a bibi, hogy nem sok közöm van hozzájuk, attól még, hogy felcimkéztek minket a semmitmondó család fogalommal. Hiába öntesz össze mindenfélét egy befőttesüvegbe, a nutella és a ketchup akkor sem fogják szeretni egymást. Van pár fényképünk még az ezredforduló előttről, amin mind rajta vagyunk, de senki sem mosolyog. Ennyi köt minket össze, néhány régi, poros album. Inkább élnék nyolc másik emberrel meg egy lóval egy albérletben, ahol nekem már csak a kétszer-kettes erkélyen jut hely, legalább lefekvés előtt mindig látom a csillagokat, a hajamat mossa az eső, galambok fésülnek karmaikkal, a hó pedig betakar.

Majd próbálom úgy, hogy pénteken nagyon este érjek haza.

A fast-kedv görbe még elég alacsonyan tart, igen, még nincs túl karfiolrózsás kedvem. Rá kéne venni magam, hogy több vizet igyak, mert nem esik jól inni. Pedig az előremozdítaná a projektet, legalább napi három liter. Tavaly ilyenkor naptonta nyolc litert erőltettem magamba, már a fülemen is víz folyt ki, szökőkút lettem. Úgy jobban megy, ha veszek egy két literes lakont, telitöltöm vízzel, magam elé rakok egy nagy poharat és abba öntögetem. Próbáltam olyan módszereket, hogy beosztom, hogy óránként három deci, de ez nagyon nem nyert, főleg, hogy nem maradok egy helyben egész nap, vizet meg hiába viszek magammal, akkor teljesen kimegy a fejemből, nem foglalkozok vele. Ezt még ki kell ötölni.

Nem laknék olyan házban, amit teljesen körbefutott a borostyán, mert milyen sok pók élhet már a növényen, azok meg nevetve behintáznak az ablakodon a reggeli napsütésben. Ébredj, Csiprerózsika.

"…mert az élet voltaképpen mindig óvodai szinten lép, mi komplikálunk belőle görög sorstragédiát."

Úgy tudom sajnálni azokat az embereket, akik magukat sajnálják, meg túldramatizálnak mindent. Olyan sivár, magányos életük lehet, ha ráérnek ennyit foglalkozni a saját vélt nyomorukkal. Nem szeretem azokat, akik túl komolyan veszik önmagukat, meg az életet. Meg az evést. Nincs olyan, ami helyrehozhatatlan. Ha minden hibádba önkéntesen belehalsz, akkor tényleg nagyon szörnyű életed lesz.
Féld a bénát, ő fogja örökölni a lábaidat.

Épp most fogyasztom az utolsó vacsorámat reggelimet. Új hét, új fast periódus szombatig. Már meg sem kottyan, meg alig érzem a fűrészpor corn flakes ízét is, amit vízzel öntöttem fel egy kicsit, majd bepakoltam a mikróba egy percre, amíg össze nem pempősödött az egész. Mint a macskahányás (Jó reggelt kívánok!). Most csak úgy kötelező elfoglaltságként eszem, mert migrénem van, és ilyenkor semmi étvágyam. Közben meg telepakolom a tumblimat Anne-nel.

A hétvégén teletömtem magam naranccsal, ha répából ettem volna meg ennyit, már karotinodermiám lenne. De nem szeretem a répát, részeg giliszták ölelgetik őket a föld alatt.

Nem is tudtam fütyülni sohasem sosehol.

Kicsöngettek.

Sétálok az üres folyosón

Egyedül

Magányosan, mint mindig

Milyen sok szerencse-érme

Hever a padlón

De hol a francban vannak a szerencsés emberek

Többé nem látom őket

És itt ez a fura szag

A mosdóban

Az emberek sodródnak

Ahogy a WC eldugul

Minden szar a mosdó falára van írva

Egy folyós tollal

És Lisa szereti Jason-t

Ó, de Jason Bent szereti.

És egy levél Michigan-ből

Hever a padomon

És én egyre emlékszem (talán?)

De a legtöbbet elfeledtem

A jégkrém megolvadt

És csöpög le a nyakamról

És üvegek egyensúlyoznak a pad szélén

És én azt hiszem, talán itt az idő egy kis szünetre

Összetörtem

Törj össze.

És megint tönkretettem magam

Senkit nem érdekel

Bárcsak lenne egy kis időm

Játszani a régi játékmackómmal

Talán eljuthatnék

A teddy-maci mennyországba

Pont, mint ő

Ő oda ment tizenegy évesen

De én túl sokáig maradtam

Mert nem értem a fizikát

Nem akarok hazamenni

És vacsorát főzni magamnak

Vagy tükörbe nézni

Abba a nagy, kövér tükörbe

Az elnyel engem.

Narancshéjak körülöttem, narancshéj a labaimon, mindjárt hányok.

Beszélni akarok valakivel erről az egészről. Nem akarom, hogy segítsen, nem akarom, hogy megértsen, nem akarok homlokborogatást, nem akarom, hogy bíztasson, azt akarom, hogy hallgasson. Amióta tart az étkezési-rémálmom, egyetlen embernek meséltem erről a dologról, még gimi utolsó évében. Nem sokkal utána az illető futólépésben lávozott is az életemből, a villanyt sem felejtette el lekapcsolni. Azt hittem, hogy a barátnőm, ezt hittem, hogy az a barátság, ami hozzá köt, azt hittem, hogy az a szeretet, amit itánta érzek, de nem az volt. Talán lehetett volna, ha nem pakolom rá a sötét kis undorító titkomat.

Nem akarok megbélyegzett lenni, megint hibás terméknek érezni magam. Nem akarom, hogyha egyszer elveszteném a pénztárcámat, a megtaláló ölébe egy levél hashajtó essen bele. Azt akarom, hogy az az ember Peti igazolvány képét lássa, meg azt a fotót kettőnkről, ami még a gólyabálon készült ezeregy éjjellel ezelőtt. Lássa az olvasójegyemet, a Les Mis mozijegyet, a bankkártyámat. A képeket, meg az iratokat jutassa vissza, a pénzemet viheti. Csak a hashajtó legyen láthatatlan. Nem akarom, hogy bárki is lássa.

Nem akarok megint (el)veszíteni. De nem akarok a fejembe zárva sem lenni. Az az igazság szerintem, hogy mind rettegünk.

Semmi, nyűglődök, mint minden egyes hétvégén. Utálom a hétvégéket, de erről péntekre mindig megfeledkezek. Vagyis azt hiszem, hogy a hétvégét szeretem, pedig csak a hazabuszozást, mikor lesek ki az ablakon, és csak VAGYOK.

Szóval hétfő dél óta nem ettem, csak vizet, meg üres teát ittam. Nem vagyok éhes. Úgyhogy nem megyek le, és nem eszem müzlit. Sorsára hagyok még pár bélbolyhot, megszakad a szívem, ó. Már inni sem esik jól, hazajöttem, ledobtam a bőröndöt, átöltöztem, kinyitottam a hűtőajtót, és álltam ott két percet, majd becsuktam. Ne pocsékoljuk az áramot. Na jó, van egy-két perc, amikor éhes vagyok. De étvágyam nincs, semmit sem kívánok. Mindig a harmadik nap fast után szokott beállni ez a helyzet. Innentől már gyerekjáték lenne bírni akár egy hétig is, de családi körben kissé merész, naiv dolog erre akár gondolni is. Álmodj, Tia, álmodj csak.
De a fekete, tapadós gatyám, ami pár hónappal ezelőtt még feszült rajtam, most tökéletesen áll, tiszta jó. Ez az a gatya, amit csak több napos koplalásra lehet felvenni, annyira üres és lapos has kell hozzá. Rosszabb, mintha meztelen lennél, annyira látszik benne minden gramm zsír. Macskanős gatya.

Van a koliaulában egyik kávégépen olyan, hogy marhahúsleves opció, nem akartam elhinni, az életem egy 9gag. Várom már a krumplipüré automata premierjét. Tegnap éjszaka még lementünk teázni, aztán összefutottunk egy csoporttárssal, aki azon kevesek közé tartozik, akik bírnak minket, meg mi is bírjuk őket. Így hármasban bolondériáztunk hajnalig, én a nem éppen szolid, rikítórózsaszínű pizsamagatyámban. Bennem az az egyik legjobb, hogy soha nem érdekelt, hogy mit gondolnak mások (a másik meg az, hogy minden marhaságban benne vagyok). Meg amúgy is Peti minden nap lát pizsamában, kócos séróval, szóval nem csináltam belőle ügyet, mikor hívott, lementem úgy. A srác meg akivel találkoztunk az egyik titkos favoritom az évfolyamon, amióta egy éve már nem nyomul rám, azóta bírom, mert igaz, hogy stréber, de legalább értelmes, van humorérzéke, meg hülye. Hopp, egy paradoxon.

Találkoztunk egy másik csoporttárssal is, akit meg rühellek, mert az a típus, aki mindenkire rárepül, én is rajta voltam a listáján annak idején, sikerült is vérig sértenie, azóta meg nem állok szóba vele. Amúgy meg egy füves, kopaszodó, 160 centis nyomorék, nem egy Chad le Clost kell elképzelni.

Az előbb meg anya kiabált húgommal, és én voltam a pozitív példa, láss csodát, világ. A tesóm mostanában szörnyen bunkó, nem lehet hozzá két szót szólni.
- Tia is bunkó, mert nálunk ez családi vonás, de ő legalább a maga ízléses, cinikus, és elegáns stílusában! - hangzott el édesanyám szájából.
- Ja, néha tényleg fantasztikus, amilyen díszes aranykeretbe és szóvirágokba foglalja a sértéseit. Belőle egy nap még főorvos lesz. - nevetett fel apa.
Mostanság néha én vagyok itthon a példa, főleg amióta húgom 17 évesen éli meg a kibírhatatlan kiskamaszkorát. Napi ötször kap dührohamot, és mindenkinek halál komolyan kell őt vennie, mert ő tizenegyedik osztályos, ó jézus, és jövőre érettségizik. Pont az ellentettem, én meg túl lazán vettem az egészet, de mint a mellékelt ábra mutatja, elértem minden célom, szóval mi a rossz ebben. Csak engem küldtek a szüleink orvosira, hozzám járattak hét éves koromtól biosztanárt, tíz éves koromtól meg kémiatanárt is, biztos azért, mert első gyerek vagyok. Húgom szabad kezett kap a továbbtanulásban. Nem is való orvosnak, műszaki pályára készül. Basszus, ő minden kis irodalomdolgozat miatt háborog, magába fordul, fontoskodik, én meg azt sem szoktam mondani, hogy mikor vizsgázom. Voltam vizsgázni, négyes lett, anya. Jól van kislányom.
Tesóm viselkedése már kezd nagyon unalmas lenni, remélem hamar kinövi. Őt sok más tekintetből is máshogy nevelték, mint engem. Kezdve a kajálással. Ő már összeehetett minden vackot, cukrot, csokit, chipset, én meg tiltva voltam az ilyesmiktől, nagymamám juttatott hozzá sutyiban  ilyen tiltott szerekhez. Az angolt is nagyon nyomatták nekem tipegő koromtól, húgommal már nem foglalkoztak ilyen téren. De az is igaz, hogy én tudok angolul, húgom meg nem, szóval nem panaszkodom.
Mégis úgy érzem, hogy őt valahogy jobban szeretik a szüleim és mindig fontosabb, mint én, bármit is csináljak. Ez akkor jött ki nagyon erősen bennem, amikor ballagott nyolcadik osztályból. Több napos ünnepségsorozat volt a tiszteletére, egy rakás rokonnal, étteremmel, ajándékokkal, épphogy csak bohóc nem volt. Mikor én ballagtam gimiből (amit iszonyatosan vártam, mivel a nyolcadikos ballagás kimaradt az életemből), nem volt semmi. Itthon összeültünk utána, itt voltak az unokatesómék és ennyi. Nem az, nem is kértem én semmit. De húgom sem kért semmit. Ugyanezt érzem szülinapokon is, mintha az övé fontosabb lenne, mint az enyém, nagyságrendekkel nagyobb cécó van körülötte. Meg neki sokkal többet elnéznek, mint nekem. Ha én viselkedtem volna úgy, mint ő, akkor szerintem egy nagy, atyai pofonnak lettem volna kisgazdája, ő meg kap két mondatot, és tessék, el van nappolva az ügy. Rá büszkébbek is, mint rám, pedig ő semmit nem tett le még arra a bizonyos asztalra. Szeretem a húgomat, de ezek olyan kis dolgok, amik egyszer belefúrtak egy kis tüskét a lelkembe, ami azóta is fáj. Valami megmagyarázhatatlan okból, ő mindig fontosabb, mint én, ha felhívom a családot az egyetemről, akkor is anya a húgomról beszél, azt meg eszébe sem jut megkérdezni, hogy nekem hogy telik a napom, mint csinálok.
De a testvéri féltékenység a legősibb dolog, ezért nem hibáztatom magamat.

Még az volt a szerencse, hogy pont akkor hívtak, amikor tegnap Petivel visszaértünk az egyetemről és lent teáztunk. Nem én kaptam a munkát. Peti úgy fel volt háborodva, mintha az a cég minimum belerúgott volna a selymes kis sharpei kutyájába. Olyan mókás volt, ahogy ott teljesen komolyan méltatlankodott, hogy már nem is érdekelt az egész kudarc, teljesen el is hittem, hogy nem én vagyok a szar, hanem ők. Megdumáltuk, hogy majd jövőhét pénteken felkerekedünk, elmegyünk kalandozni, és keresünk valami gyorséttermi melót, és akkor majd együtt elmegyünk éjszakánként beleköpni kövér emberek felvizezett kólájába. Jó buli lesz. Az is bölcs dolog volt tőlem, hogy hétfőn már előre túlestem az önsajnáltatás dolgon, mert már nem érzem, hogy időt kéne pocsékolnom rá, ugrottam is arra a részre, amikor meg vagyok sértődve.

Meg azon röhögtem még, hogy tegnap szövettan gyakon helyettesítés volt és ismerem a kedves tanár urat, de őt nem születési kiváltságaim miatt, hanem mert még elsőben találkoztunk vele egy kocsmában. Egy sötét, görbe, novemberi estén. Persze rögtön felismert minket Petivel, ott vigyorgott, meg minden, szeretem, mikor celebnek érezhetem magam. Ma meg kávézóban írtunk meg egy jegyzőkönyvet, a szülinapomról tárgyaltunk, ittunk finom zöld teát szép bögréből, most meg ananászosat iszom.  A marcipános meg nagyon rossz, látni sem bírom.
Jó kedvem van, ma rengeteget röhögtünk, anat gyakon megdícsértek, holnap hétvége, buszozunk haza Petivel, szombaton meg tök egyedül leszek otthon. A nap is besüt az ablakon. Utálom a tavaszt, maradjon csak mindig hideg, de azért a nap néha süthet.

Túl sokat beszélek itt Petiről. De hogyne beszélnék már sokat, mikor reggel nyolctól hajnali kettőig az időm 80%-át vele töltöm. Hétvégenként meg csinos kis sms-láncokat termelünk, mázli, hogy itt a Viber, különben derék kis számlát hoznánk össze. A Telenor már ajándékcsomagot küldene nekünk húsvétra olcsó kávéval, meg tusfürdővel. Elméletben sziámi ikrek vagyunk, szó szerint Peti a másik felem. Azt beszéltük, hogy nekünk muszáj lesz egy helyre menni rezidensnek, egyformán szakosodni, egy kórházban dolgozni, meg mindig együtt műteni, hogy állandóan foghassuk egymás kezét ("Nehogy egyedül hagyj!"), de jobban belegondolva szegény betegnek igencsak a kárára lenne a duónk, nagy lenne a halálozási arány, miközben a kedves Dr. K. Tia tíz percekre cselekvőképtelenné válik egy röhögőgörcs következtében. Nagyon szeretek vele lenni, soha nem szerettem még senkit így, mint őt. És így jövök én rá, hogy előtte nekem nem is voltak barátaim, csak haverjaim. Nagyon durva, soha nem gondoltam volna, hogy tudok így kötődni valakihez, vagy egyáltalán kötődni valakihez, de biztos az is jelentős katalizátor volt az összenövési folyamatunkban, hogy mindketten kolisok vagyunk, és hajnalban is mászkálunk át egymáshoz. Vele mindig jó kedvem van, nem szégyellek szívességet kérni, mindent megbeszélünk a testi elváltozásainkon keresztül, az anyagcserefolyamatainkon át, a múlt heti sorozatepizódokig. Meg minden kis problémát kitárgyalunk, a kutyámon kívül ő az egyetlen élőlény, aki mellett tényleg önmagam vagyok. Meg az a jó a mi kapcsolatunkban, hogy rugdossuk egymást előre. Ha valamiben bizonytalan vagyok, akkor ő tudatosítja bennem, hogy de igen, képes vagyok rá, nem lesz semmi baj. Mindezt pedig nem csak úgy mondja, hanem tényleg hisz is bennem. Először nagyon fura volt ez az érzés, nem tudtam eldönteni, hogy jó-e, vagy rossz, mert még soha senki nem hitt bennem vakon, nekem teljesen ismeretlen volt ez a dolog. Mostanra már rájöttem, hogy ez nagyon szép érzés, ami erősebbé tesz. Meg, hogy én is ezt adom neki, de előtte ez fel sem tűnt, olyan természetesen jött.

Nagyon hasonlóak vagyunk mi ketten. Ugyanolyan humorunk van, van bennünk egy kis felsőbbrendűségi érzés, sznobizmus, szeretünk kritizálni, de közben a lelkünk mélyén ott a kedvesség, mindketten balkezesek, hangosak, hevesek vagyunk, és itt ez a vastag bőr a pofánkon, meg a csipetnyi lúzerség, ami megfűszerezi a mindennapokat. Só, cukor, és minden, ami jó.
Mikor a szüleim mondták, hogy az életre szóló barátságokat egyetemen fogom kötni, nem hittem nekik, de tényleg így van. Annyi jó pillanatunk, meg sztorink van, velünk mindig történik valami. Tudnék mesélni. Életünk egy nagy Adventure Time.

És akkor most kapcsoljunk át Dr. Phil műsoráról az antifőzőcsatornára. Ez a fast harmadik napja, a tegnap meg a kihagyott jógáé is. De a jógának nem kell megsértődnie, semmi személyes, az első két előadásomat is ugyanúgy kihagytam - aludtam ugyanis. Van ez így, vizsgaidőszak után mindig hirtelen megnő az alvásigényem, és az sem segít, hogy átlagosan hajnali kettőkör térek vissza a szobába, majd nyugovóra.

Néha éhes vagyok, de aztán elmúlik, a kaját meg egyáltalán nem kívánom. Nem esne jól enni, valahogy. Fáradt sem vagyok, gyenge sem, de ezek rám eddig sem voltak jellemzőek. Csak akkor érzem magam gyengének, mikor nem foglal le épp semmi és ráérek ezzel foglalkozni. Ha nem gondolok rá, akkor nem érzem, pedig ma még étteremben is voltunk. Én nem ettem semmit, csak szórakoztató társaságot nyújtottam, meg kielemeztem azt az érdekes kompozíciót, amit laikusok asztaldísznek neveztek ki.

Most jól érzem magam.

.

Olyan kis cuki muffintoppom van, pont olyan, mint a hagyma: megríkat. Úgy döntöttem, hogy a héten  megeshet, hogy beruházok egy doboz hashajtóra, de nem sürgős, mert csak a hétvégére kell, addig meg nem eszem. Majd péntek reggel eldöntöm, akkor majd meglátom, hogy hogy nézek ki. Úszógumit, Tia? Köszönöm, igazán kedves, de nem kérek, én tudok úszni.
Először arra gondoltam, hogy pénteken már eszek, de aztán eszembe jutott, hogy úgyis valamikor a délután közepén érek haza, akkor meg már minek rontsam el azt a tökéletes, ételszűz napot. Értelmetlen pocsékolás lenne. De hoztam fel a koliba egy tucat különböző gyümölcsteát, meg valami sznob, aranytasakos marcipánosat is, aminek lehet, hogy az íze rossz lesz, de az illata mennyei. A borsmentától már tényleg hányok, a fastot meg én csak több liter üres teával tudom kivitelezni.
Egyelőre így ezzel a periódussal foglalkozok - péntekig - aztán megtervezem a hétvégét is. Ez az első fast napom.

Az egész nyarat a tengerparton fogom tölteni, emberek között, azért fognak fizetni, hogy hülyeségeket csináljak, muszáj addig lefogynom, mert ez így nem állapot. A hiúságom biztosan megölne, ha akkor is kövér lennék. Attól is meg vagyok ijedve, hogy egy kilónyi zsír durván 7000 kalóriának felel meg, az rengeteg, nem szabad hibáznom egyszer sem. De úgy szeretem azt a porból készült forró csokit. Nem, nincs olyan forró csoki sem a hétvégén. Háború van. This is Sparta.

Olyan kis fásult vagyok, még a buszon is bealudtam. Ritkán van velem ilyen, hogy inkább ágyban maradnék egész nap, és sorozatot néznék, de most igen, ez van. A munkáról még mindig semmi hír, de már jó előre engedélyeztem magamnak fél napnyi pihentető, lightos, jól megérdemelt önsajnáltatást. Azt mondták, hogy hét eleje, és végül is holnap még hét eleje van. Délig.

Peti meg most hívott, hogy menjünk el teázni a kedvenc kávézónkba, ahol a kedvenc meleg pincérünk van, meg kedvenc színes foteleink, a kedvenc zöld teánk, a kedvenc citromnyomónkkal.

Sitophobia. Az élettől, valamint az evéstől való félelem, ez vagyok én, na meg mellé mnemophobiás is. Rettegek az evéstől, mert ha elkezdem, akkor fennáll a veszély, hogy annak fájdalom lesz a vége. Ha meg nem eszek, annak meg konfliktus lesz a vége, vagyis ebből az egészből csak az jön ki, hogy enni nekem nagyon rossz. Ha eszek, az rossz, ha nem eszek, az rossz, de ha nem eszek, legalább szép lehetek, és az jó.

Emlékezni is utálok minden étkezéses élményemre, mert az ugrik be, hogy az a fiú állandóan piszkál hatodik osztályban, hogy kövér vagyok, meg hogy a nagymamám, aki mindig a vett nekem Kider tojást, már rég meghalt, a szüleim arca, ahogy ordibálnak velem, hogy de igen, kicsikém, megeszed azt a fél zsömlét, mert ha nem, most rögtön mész egy klinikára (anya, nem is tudtok rólam semmit). Megettem, a falatok meg megragadtak a szájpadlásomon, száraz volt a szám. Az étel részét a szájüregemben tartogattam, majd észrevétlenül kiköptem a kukába. A többit kihajtottam hashajtóval, két napra rá pedig azt is megtalálták nálam. Fájdalom fájdalom fájdalom.

Ettem, és láttam, ahogyan hízok, egyre szélesebb leszek, féltem, hogy mit fognak szólni az ismerőseim, nem akartam kimozdulni, de bezárva meg depressziós lettem és csak sírtam. Csúnya lettem és kövér. Még nagyobb fájdalom. Csúnyán és kövéren fájdalmas az élet, nem túl vidám és napos, így tiszta szívvel nevetni sem lehet.

Hiúság felsőfokon, de mit lehet tenni.

Erősen idealizálva vagyok. Mikor a szüleim előtt nagy sokára világossá vált, hogy gondjaim vannak, az ordibálós rész után leültünk a nappaliba és beszélgettünk beszélgettek. Elmondták, hogy milyen vagyok, tíz perc alatt teljes profilt állítottak fel rólam anélkül, hogy nekem egy szót szólni engedtek volna. Tia, azt hiszi, így sakkban tarthat minket. Túldramatizál mindent. Játsza az eszét megint, nyafog, de majd túl lesz ezen a korszakon.
Ha csak drámázok, akkor hogyhogy nem vették észre hónapokig, csak mikor már harmincakárhány kiló lettem. Hátradőltem, simogattam a kutyám fejét és hallgattam ezt az érdekfeszítő ismeretterjesztő műsort arról, hogy milyen vagyok, meg mit miért csinálok. NatGeo Wild. A szüleim azt látják, amit látni akarnak, semmi mást, nem is érdekli őket semmi más. Nem tudják, hogy milyen vagyok valójában, meg nem is akarják tudni. Én sem tudom, hogy milyen vagyok, akkor ők miért is tudnák? Nem tudom, hogy mit miért csinálok, de az közös a szüleimben és bennem, hogy én sem akarom tudni. Mindegy az nekem, attól nem lesz jobb, inkább betáblázom minden percemet, csak ne kelljen töprengenem magamon.

Most nem vagyok depressziós.
Itthon nem csak borsmenta tea van.

Körvonalazódott a fejemben egy kis tervecske, egy rendszer, egy életmodell. Ételmodell. Amit meg tudok valósítani, ezen a héten is bizonyítottam, meg egy éve is. Szóval hétvégén 500 kalória a kis limitem, de az is úgy, hogy semmi cukor, zsír, kenyér, tészta, édesség, csak természetes anyagok. Hétközben, az egyetemen fast, csak üres tea, meg néha kávé, mert a kávéról is le kéne szoknom, a pajzsmirigy betegségem mellé nem épp a legideálisabb. Ráadásul én feketén iszom, minden nélkül. Szappanízű, automatásat. Ez egy baráti terv, tavaly is ezt csináltam négy hónapig, és tökéletesen működött. Elég személyreszabott, nagyon Tiás, az életmódomhoz van igazítva. Hétköznap egy perc nyugtom sincs, nincs időm enni. Meg ha néha van is, akkor sem eszek, mert utána nemsokára megint megyek valahová, és nem akarom, hogy a hasam miatt összetévesszenek Obelix-szel, főleg nem a szerdai jógán. Már csak a westie-m füle végét kéne feketére festeni.

Tegnap a szüleim bementek egy cukrászdába és vettek hat féle krémes süteményt. Miközben az angol nyelvű, telefonos interjúmat zavartam le (tíz perc volt az is, körülbelül), azt néztem a nappalink ablakától, ahogyan jóízűen csipegetik. Nem sajnáltam magamat, soha nem ettem meg az ilyen süteményeket. Gyerekként is utáltam őket, mert olyan töményen édesek, olyan, mintha bele akarnék fulladni, mintha megakadna a torkomon. Egyszer kislány koromban a nagyiméknál ünnepeltünk valamit, valamelyikünk szülinapját. Meggybefőttet ettem, az egyik szem egészben lecsúszott a torkomon, majd megakadt. Nem tudom, hogy mennyi ideig küzdöttem, soha nem feledem azt az érzést, hogy próbálok levegőt venni, de nem sikerül. Alig pár másodperc lehetett, ösztönösen nyúltam a kólához és belekortyoltam. Éreztem, ahogy felgyűlik a meggy tetején, aztán végre vége lett, újra kaptam levegőt. Az egész családom ott volt körülöttem, a szüleim, a nagybátyám és a nagyapám mind orvosok, de senki nem vett észre semmit, ami nem az ő hibájuk, mert én viselkedtem úgy, hogy ne vegyék észre. Fogalmam sincs, hogy miért, lehet, hogy csak már akkor sem szerettem, ha gyengének látnak. Ilyen érzést kelt az a süti is, meg az evés mások előtt, mintha a gyengeségemet nyilatkoztatnám ki.

Emiatt az élmény miatt azokat sem értem, akik meg akarnak halni. Minden emberbe bele van táplálva az életösztön, a legvégén úgyis küzd mindenki a halál ellen. Én tudom milyen az a küzdelem, mikor pánikba esel és rettegsz. Akkor nem veszted el a reményt, nincs olyan, hogy feladod, nem emlékszel a gondjaidra, nem érdekel semmi, nem gondolsz semmire, csak arra, hogy levegőt!. A nevedet sem tudnád megmondani.

Ma káposztát ebédeltem, amiért a gyerekkori önmagam kitépné a mostani Tia haját, mert minden, amit gyerekkoromban utáltam, most szeretem. Szeretem a káposztát, a spenótot, a GOMBÁT (ami nem állat és nem növény, hanem gomba), a paradicsomot, a naspolyát, azt imádom, meg az almát. Ezeket mind nem állhattam kislányként. Kinder tojáson éltem, gondolom. Abból a három nagy kosár figurából vontam le ezt a következtetést. Egyedül a tojáslevest, meg a süteményeket utálom rendületlenül ás állhatatosan. Meg a frankfurti levest.
Egyszer ettem struccot, mikor édesapám elvitt magával Berlinbe. Feleztünk apuval. A strucchús meglepően sötét, pedig azt hittem, hogy olyasmi lesz, mint a pulyka. A polip meg pont olyan, mint amilyennek kinéz, mintha gumit rágcsálnál. A fish & chips pocsék, a török sütemények még töményebbek, mint a mieink, ti meg most sznobnak néztek, pedig nem nagyon vagyok az, csak szeretek utazni, meg idegen országokból két dolgot szoktam begyűjteni: zenét és ételélményeket. Egy pár éve már csak zenét. Ha elmegyek valahová, akkor mindig veszek egy válogatás CD-t helyi népzenéről. Mikor hazajövök, és rossz kedvem van, esik az eső, és tanulni kéne, akkor  beteszem a török albumom és máris Isztambul forgatagában kalandozom újra a szalmakalapommal. Random Tia fact: megveszek Törökországért, meg a török kultúráért, kicsit beszélek is törökül.

Random Tia fact #2: Olyan nagy beleéléssel vagyok képes beszélni az ételekről, közben meg pont én nem akarok enni, mert lelki fájdalmat okoz ez a tevékenység. Megint egy ellentmondás.

A kérdés az, hogy a megnevezett, Tia nevű létforma mit hányt volna ki magából tegnap, illetve ma reggel, ha bekövetkezik a legrosszabb. Kérem adják le voksaikat.
1. a lekötetlen savat.
2. űrlényeket, amiknek a szülei az éj leple alatt belepetéztek alanyunkba.
3. szivárványt (egyértelműen a sok béna, Valentin-napi giccs túladagolásától.).
Tényleg hányingerrel keltem tegnap, meg ma reggel is, meg itt volt az epeíz a számban. Ha eszek, a gyomromnak az a baja, ha nem, akkor meg az, olyan, mint egy rossz anyós Grumpy cat kiadásban. Tegnap is tökéletes fastot zártam, meg sikerélményem is volt, még mindig nem hánytam el magam a borsmenta teától mert reggel felpróbáltam azt a szupertapadós nadrágnak álcázott fekete leggingset, amit a mai állásinterjúra terveztem felvenni, és tökéletesen állt rajtam, nem buggyant ki semmi kellemetlen kis idegen eredetű nyúlvány. Nem is érzem magam gyengének, vagy fáradtnak. Pörgök, mint egy - még el nem halálozott - mérgezett egér, zajlik az élet, egész nap mozgásban vagyok, kivéve akkor, amikor mondjuk anat, szövettan, biokémia, vagy élettan gyakon igyekszem egy művelt, kötelességtudó és szimpatikus egyetemista benyomását kelteni. Kicsit furcsa, mert idén tanít egy olyan tanár, aki együtt járt a szüleimmel egyetemre, barátságban vannak a családjaink, és ismer engem csecsemő korom óta. Még a gimis ballagásomon is ott volt, hozott papagájvirágos csokrot. Ezért rossz, ha orvoscsaládból származol és viszed tovább a szakmát, ráadásul ugyanazon az egyetemen tanulsz, mint a szüleid, mert páran ismerik a nevüket és elvárnak egy színvonalat. Az édesapám például híresen jóagyú, megerőltetés nélkül ő volt a legjobb, anyukám pedig az a típus, aki hihetetlenül szorgalmas és lelkiismeretes. Másfél év alatt volt aki megjegyezte, hogy külsőre anya vagyok, de az eszem, meg a természetem apáé. Húgom meg pont a fordítottam. Olyan jó azért nem vagyok, mint apa, vagy nagyapám, de annyira igen, hogy legyen önbizalmam. Tudom magamról, hogy tényleg hasonlítok rájuk, és ezt a tudást  próbálom kordában tartani, mert van, hogy elszalad velem a ló, és mondhatni túl lazán veszem a dolgokat. Bajom még soha nem volt belőle, de még lehet, nem árt vigyázni. Erre tartom Petit, ő meg a földön tart engem. De az szerintem fontos, hogy az ember tudatában legyen a saját képességeinek, mert nagy előnyt jelent.
Meg azért is rossz még ilyen családban, mert én nem igazán kapok otthon megértést, elismerést meg aztán soha. Ha valamit elrontok, akkor két napig azt elemzik a szüleim, hogy azt hogy gondoltam, hogy lehettem ilyen hülye, meg én nem játszhatom ki a népszerű Ti-nem-tudjátok-hogy-ez-milyen-nehéz-fogjátok-be kártyát. Ezért nem szoktam soha részletesen beszámolni a vizsgáimról, csak közlöm, hogy sikerült, és kész, meg kapok ösztöndíjat is. Az eredményeken kívül semmi mást nem vagyok hajlandó megosztani velük a családi béke érdekében. Nehezen, de már megértik és bíznak bennem, tudják, hogy minden rendben lesz velem. Én is bízok magamban, ezért van pár kellemes természetű évfolyamtársam, aki beképzeltnek tart. Egyik nagy havernőm is bevallotta, hogy még elsőben, mielőtt megismert volna, utált engem, de nem tudja konkrétan megfogalmazni, hogy miért. Pedig kedves vagyok, jól kijövök midenkivel, meg az az igazság, hogy az életemben az egyetem az egyetlen olyan terület, amiben határozottan és magabiztosan tudok mozogni. Minden más bonyolult.

Az állásinterjú előtt is majd kipusztultam az izgalomtól, pedig vizsgán soha nem izgulok, mert ott tudom, hogy mire számítsak. Az interjún meg nem tudtam, még soha nem volt ilyenem. Aggódtam a kézfogás, meg a megjelenésem miatt is, és kivételesen nem a szétfolyt alakomat értem ez alatt, hanem azt, hogy onnan egyenesen mentünk a buszhoz, majd haza. Csak a legszükségesebbeket pakoltam be egy szép szatyorba, ki volt csukva, hogy én odaállítsak bőrönddel, de a laptoptáskával nem tudtam mit csinálni. Szép, fehér, nőies, elegáns, mindenki dícséri, meg kérdezi, hogy hol vettem, de akkor is. Szóval megint erős hányingerem volt, de nem azért, mert hétfő óta nem ettem. Ha Peti nem jön velem, én esküszöm, hogy a) busz elé ugrok b) infarktust kapok c) felgyújtom magam egy kölcsönzött öngyújtóval. Tök jól esett, hogy el akart kísérni, szórakoztatott, vett nekem Tiás kávét, nem hagyott megfutamodni, meg minden. Még mindig fura, hogy ilyen barátom van, eddig csak olyan barátaim voltak, akik nem nagyon tettek meg dolgokat értem, csak úgy jól elvoltunk egymással és ennyi. Peti meg épp szülinapi gigadáridón dolgozik, csak nekem.

Az interjú miatt meg felesleges volt izgulni. Egy fiatal csaj a főnök, akivel e-maileztem is, meg ő beszélgetett velem egy tíz percet. Azzal kezdett, hogy az unokatesója alattam jár és ismer engem (és tényleg), szóval mikor elolvasta az önéletrajzom, rögtön szimpatikus lettem neki. Annyi volt az egész, hogy elmondta, hogy mi lenne a dolgom, hogy lenne a munkaidőm, kérdezett az angolomról, a féléves órarendemről… igazából ennyi. Mosolyogtam, önmagamat adtam. Nekem teljesen pozitív a benyomásom, tetszik, hogy ilyen kötetlen a munka, nagyon aranyos a főnök, de nem élem bele magam, mert kiderült, hogy negyvenen jelentkeztünk és a top tízet hívták interjúra. A jövő hét elején mondanak eredményt, de nagyon halovány bennem a reménysugár, kevés az esély, hogy tíz közül pont én leszek a befutó. De majd kiderül. Olyan jó lenne, egy kicsit szomorú leszek.

Most itthon vagyok. Binge veszély nem fenyeget, mert itt a családom, egész hétvégén van a közelben valaki, így meg még kicsit enni is gondot okoz nekem, nemhogy sokat. Most nem aggódom. Izgalmas hetem volt, nem vágyom semmi másra csak egy exhumálásra kis pihenésre. Holnap eszek narancsot!

Tegnap fastoltam, meg ma is, meg holnap is azt fogom csinálni. Péntek délelőtt állásinterjúra megyek és szeretnék szép lenni, meg határozott, meg magabiztos, ez pedig csak úgy lehetséges, ha nem érzem magam amorf Garfieldnak. Ezért, mielőtt feljöttem, kiselejteztem minden joghurtot, müzlit, meg abonettet az élelmes kis szatyromból, és nem hoztam fel semmit. Esélyem sincs enni. Csak egy doboz borsmentateám van, de az meg olyan rossz, hogy inkább ne beszéljünk róla, majd jó lesz lefolyótisztítónak. Ír krémet akarok.

Nem terveztem dolgozni egyetem mellett, de aztán szembejött velem ez a hírdetés, és tessék már a az utolsó körben vagyok, már csak ezt a fordulót kell legyűrni. Meg azért is jó, mert amióta egyetemre járok, az életemet a MÁV menetrendjéhez tudnám hasonlítani, teljesen rendszertelen az egész. Ez meg is látszik, az étkezési szokásaimon. Előadásokra nem szoktam bejárni (igen, apukám után én is kísérlettel igazoltam, hogy így is lehet), helyette mindig kávézóban ülök Petivel, vagy valami kis sorozatomat nézem, miközben hörcsög módjára rágok. Hamarosan kifejlődik pofazacskóm, ha nem teszek ellene valamit. Majd azt mondom, hogy egy radioaktív hörcsög megharapott  - Peter Parker után szabadon. Ráadásul a kis filmnézéseim alkalmával a jótékony amnézia is rámtelepedik, és olyankor már nem is emlékszem rá, hogy hány tasak bögrés húslevest ettem, vagy hány szem almát, mert csak az a lényeg, hogy rágjak. Ezzel azért csinálni kell valamit. Szóval egyetem mellett sokat tudok majd négyórázni, meg a két előadásos napomon nyolcórázni is. Meg mellette tudnék esténként, itthonról is dolgozni. Csak az a fontos, hogy ne legyen semennyi holtidő az életemben, amikor csak ülök és teljesen feleslegesen használom az oxigént.

Az én esetemben a fast két nagyon fontos tulajdonságomra szokott épülni.

1. Magára az egész felfogásomra a dologról. Szeretem feszegetni a határokat, szeretek úgy gondolni erre a procedúrára, mint egy rekordkísérletre, egy játékra. Mindig meg akarom dönteni az épp aktuális rekordom, meg érdekel, hogy meddig bírom, hogy bírom, mire vagyok képes.

2. Ha pénzről van szó, én vagyok Rák úr és Dagobert bácsi együttéve, ehhez meg még jön a lustaságom, ami miatt esélytelen, hogy megtegyek háromszáz métert a legközelebbi boltig. Szerintem én is olyan gazdag öreglány leszek ötven év múlva, aki mindent házhoz rendel és a kínai vázáiban dugdossa a ropogós bankjegyeket.

Nem emlékszem, hogy mikor fastoltam utoljára, talán egy jó fél éve. Most végre megint megjött a motivációm, aztán már csak azt remélem, hogy szombatra keletkezik bennem annyi tartás, hogy ne akarjak elrontani mindent. Kíváncsi voltam, hogy vajon hogy élem meg, miután ennyi hónapon át tömtem magam, de jól vagyok, kicsit fáj a fejem időnként, de az nem az üres gyomor miatt lesz.
Reggel meg hajnalok hajnalán keltem borzasztó keserű szájízzel (de szó szerint), és korábban bementem az egyetemre, hogy feliratkozzak jógára. Heti másfél óra jóga nem fog megártani, még az is lehet, hogy jót tesz. Elbillegek ott egy kicsit, maximum majd valaki újraéleszt, vagy amputálja a lábam. Csak hagyjon utána szép csonkot, hogy kaphassak protézist.

Azt sem tudom, hogy miért lettem ilyen, amilyen vagyok. Születési rendellenesség. A családom normális, anya, apa, gyerekek, kutya, macskák, közös vasárnapi borsóleves, esti Barátok közt. De már gyerekként elrohadt bennem valami, legalábbis el kellett rohadnia, amilyen hajmeresztő dolgokat csináltam. Ha visszaemlékszek, a nagymamám halála után kezdődött, hét éves koromban. Volt egy kleptomániás időszakom, édességet loptam, csokit, meg pez cukorkát. Soha nem buktam le, soha semmiért nem buktam le, amit csináltam, a szüleimnek elképzelése sincs elsőszülött lányuk bűnöző múltjáról. Nem tudom, hogy miért csináltam, nem is tartott sokáig, csak pár hónapig. Utána jött a passzív aggresszív időszakom, amikor az általános iskolai osztályom teljes lányközösségét vasmarokkal irányítottam. Én volt a kitűnő tanuló értelmiségi szülőkkel, a kitűnő tanuló volt a menő a kétezres évek elején, nem is volt nehéz dolgom. Aztán 12 évesen elkerültem gimibe. Akkor már hazudtam a szüleimnek. Színötös voltam az összes érettségi tárgyamból, egyedül a német-informatika-földrajz mesterhármast - vagy nevezzük inkább Bermuda háromszögnek - utáltam, egy jó erős közepest szedtem össze magamnak belőlük a nagy tüntető érdektelenségemmel. Rossz jegyeket csak ezekből kaptam, de soha nem mondtam el a szüleimnek, ezt sem tudom, hogy miért. Az volt a módszerem, hogy ha ötöst kaptam belőlük (mert feleletre mindenki azt kapott), azt sem mondtam el, csak mikor valahogy kipattant egy rossz osztályzat. Ez volt az én ingyen szabadulhatsz a börtönből kártyám, gyűjtögettem őket és megtanultam jó időben kiteregetni a lapjaimat. Senki ne állítsa, hogy a gimi nem az életre nevel.
Volt egy fiú, akit én tizenhat évesen nagyon szerettem, de ő kihasznált és otthagyott a bajban. Mikor ebből összeszedtem magam, akkor kezdtem lógni. Nem volt vészes, csak a tornatermi folyosó ablakán át másztam ki az épületből, hogy még a portás se lásson meg. Volt úgy, hogy egyik pillanatban még minden rendben volt, a másikban meg már csak le akartam lépni, mert úgy éreztem, hogy megfulladok. És leléptem. Ebben sem buktam le soha, maximum hat igazolatlan óra jött össze, mert ha az utolsó két-három órát lógtam el, akkor kitaláltam valamit a tanárnak, eljátszottam a "dehát én akkor ott voltam, tanárnő" színdarabot, vagy a halálos beteget. Ráadásul én már tizedikben leérettségiztem angolból, lett heti négy lyukasórám és sokszor úgy volt, hogy az az utolsó előtti órára esett. Fene sem akart ott maradni. Jó tanuló voltam, méretes szemgolyókkal, jó családból, anya szmk tag volt, senki sem feltételezett volna rólam semmi rosszat. Mikor két-három napokat hagytam ki, akkor szereztem orvosi igazolást papíron, ami mindig nagyon könnyen ment, mert a szülővárosom legtöbb orvosa ismer az orvosszüleim miatt, ráadásul amióta tizenegy éves koromban visszatérő vendégem lett az arcüreggyulladás, igen tehetségesen játszom el a tüneteteit, bárhol, bármikor.  Orrsövényferdülésem egyetlen előnye. Anya kriszkrasz aláírását meg hamisítottam. Jó a kézügyességem. Nem voltam hülye. Az ellógótt napokon császkáltam a városközpontban, a fősulisokkal lógtam a téren, kávézóban üldögéltem, könyvtárba mentem, meg olyan is volt, hogy egyik barátnőmmel hat órán keresztül buszozgattunk keresztül-kasul a városban. Merthogy volt ez a barátnőm, aki partnerem volt mindenben. Akkor.
Tizenegyedikben piercinget lövettem, meg tetováltattam, a szüleim azóta sem tudnak ezekről. Akkor mit is tudnak ők rólam, ez a jó kérdés. Tényleg semmit.

Érettségi előtt lettem rosszul. Nem aludtam jól, folyamatosan beteg voltam, nagyon görcsöltem a jövőm miatt. Nem az egyetem miatt, tudtam, hogy felvesznek, annak így kellett lennie és így is lett. Én a jövő miatt aggódtam, megijedtem attól, hogy kikerülök a gimiből, búcsút kell mondani a kedves gazdasági irodás néninek, aki mindenki nevét tudta, a morcos portásnak, aki biztonságiőrnek képzelte magát,  a könyvtáros osztályfőnökünknek, az aranyos bioszfaktos padtársamnak, aki a polgármester lánya volt, meg az ablakon át való kiszökéseknek. Új város, új emberek, kollégium, új élet. Nem akartam én ezt. Ja, és azzal a fiúval raktak össze keringőzni, aki átvert, én meg még mindig szerettem, azóta sem volt senkim. Nem is kell senki. Nem akarok senkit. Reggel mindig hányingerrel keltem, nem reggeliztem, elmentem suliba, ott soha nem ettem, így először délután három-négy felé jutottam élelemhez egy nap. Pár hét múlva észrevettem, hogy fogytam és ez imponált, természetesen. Onnantól csináltam tudatosan, és rá még pár hétre észrevétlenül eljutottam arra a szintre, amikor már egy pohár joghurt fölött játszottam el a filozofáló velociraptort, hogy megehetem-e, vagy sem, aztán bementem a szobámba, a tükör elé álltam és a hasamat nyomkodtam, hogy nem híztam-e el a két perc alatt. Két perc alatt sosem híztal el, fél év alatt már annál inkább.

A személyiségem akkora paradoxon, hogy lehet, hogy az zúzta porrá a szívemet. Egyszerre vagyok nagyon nyitott és szörnyen zárkózott. Sértődékeny és kiegyensúlyozott. Forrófejű és toleráns. Nagyon éhezem a törődésre, de nem tudok kötődni emberekhez, most van ez az egy barátom, ő az első életemben, akit tényleg szeretek és a macskám etetését is rábíznám, ha elutazok, annyira bízom benne. Neki is csak azért kezdtem el nyílni egykor, mert fiú. Nyugodt jellem, nincsenek hátsó szándékai, míg mi lányok, mindig keressük a konfliktusokat és igyekszünk felülkerekedni a másikon. Nekem nagyon nehéz szeretni egy lányt.

Tényleg nem tudom, hogy hol rontottam el gyerekkoromban, hogy idekerültem. Hiába tekergetem vissza a filmet a fejemben, nem találom a szakadást a szalagon. Csak egy ér pattog a csuklómban.

Egy beazonosíthatatlan repülő tárgy suhant el a fejem fölött az imént, én pedig teljesen vakon gépelek, nem merem felkapcsolni az akváriumom lámpáját sem, nehogy felriasszak valakit a folyosóra kiszűrődő fénnyel. Abba bele sem merek gondolni, hogy mi lehetett az a zümmögő izé, lehet, hogy egy szorgalmas repülő pók, ami nagyon túlugrotta társait az evolúcióban. Ne.
Ha összegezni akarom a hétvégét, akkor az... hátháthát hátbaveregetni nem fogom magamat, de legalább nem volt bingém és tartottam magam az "EAT CLEAN" szlogenhez. Azért még várjunk a Legyőztem a falásrohamot klubpólóval.  Mert itt horkol valami, és az nem a kutyám a nappaliban, hanem ez a szörny mélyen a szöveteimben. Itt van minden kis sejtemben, minden véreremben, kapaszkodik a vörösvértestekre, a szívem pedig pumpálja körbe és körbe és körbe és körbe. Sosem pihen. Csikiz belülről és azt akarja, hogy hibázzak. Akkor volt a legrosszabb, amikor épp elfogyasztottam a reggeli üres pirítósomat, vagy a délutáni narancsot, utána olyan volt, mint a tűz, amikor több oxigént kap. Eddig még nem engedtem neki. Kegyetlen egy játék ez, sokszor úgy érzem, hogy tényleg a szabadságomért megy a meccs. Ó, nem akarok még egy csatát veszíteni. Szerva itt.
Megint sokat gondoltam a hashajtóra. Oké, ez vicces, majd írok neki szerelmeslevelet, küldök neki képeslapot. Gyere haza, egyesüljünk, dolgozzunk karöltve, legyünk vékonyak a nyárra, ha már két hónapot belőle a tengerparton töltünk. Emlékszem, amikor először találkoztunk. Hirtelen felindulásból vetettem be magam a patikába, egyetlen pohár diétás joghurt miatt, ami szörnyen mókásan hangzik a mostani helyzetemet elnézve. A patikából az egyetemre mentem, megbeszéltem egy barátnőmmel, hogy elé megyek, mikor kijön az óráról. Volt még időm, pisilni kellett, megcéloztam a kettes előadónál lévő női szakaszt, bezárkóztam egy fülkébe, gondoltam egyet, kibontottam a gyógyszeres dobozt és bekaptam egy kis bogyót. Csodálkoztam, hogy olyan édes volt, mint egy cukorka. Varázscukorka. Aznap este koncerte mentünk egy barátommal. A klubban ő vett egy üveg pezsgőt, de én nem kértem, mert az alkoholban még a csokinál is több kalória nyüzsög, meg én soha nem is iszom. Mikor kiment a mosdóba bekaptam még egy szem hashajtót és onnantól végre felhőtlenül tudtam szórakozni az este. Utána értettem meg a drogfüggőséget, az alkoholizmust, és a kényszerbetegségeket, mert mégiscsak bárminek, de tényleg bárminek a függőjévé lehet válni nagyon rövid időn belül.
A fogyásnak is. Bárminek.

Masszív hányinger - ezt érzem reggelente. Beléptem abba a fázisba, amikor a testem már erőlködik, hogy be tudja fogadni azt a sok szemetet, amit beléerőltettem. Szegény, szegény, szerencsétlen testem, hát nem érdemli ezt, miután két évtizeden éven át olyan jó szolgálatot tett nekem, csontom nem tört, egyedül a mandulámat tagadta ki a klánból. De az nem számít, tudjuk, hogy ő elárult bennünket, neki mennie kellett.

Soha nem éreztem még magam ilyen pocsékul a testemmel. Úgy érzem, hogy minden egyes kis sejtem más emberékenek háromszoros méretére van puffadva. Szét fogok robbani. Anorexiás éveim után immáron fél éve küzdök a falásrohamaimmal és egyre inkább belefárad a lelkem, úgy érzem, hogy itt az ideje végre tenni is valamit és talpra állni. Segítő kéz egy sem nyúl felém, de semmi probléma, az soha nem nyúlt. Mindig egyedül kellett kitámasztanom magamat a karjaimmal, majd feltolnom a testemet. A testemet, aminek könnyebbnek kell lennie ehhez a művelethez.
Tervem van, pontos tervem, amit hosszú órák fáradhatatlan netes böngészkedéseiből állítottam össze. Van ez a hülyeség, amit mindenhol hallani, hogy először magadban kell megtalálni a problémát, légy zen mester, és akkor megoldódik minden, de olyan könnyű ezt mondani. Ez az, amiben én nem hiszek. Ha én magamba nézek, nem érzek mást, csak szívdobogást, meg sok összevissza fekete vonalat, firkát, meg radírmaszatot a lelkemben. Minden olyan bonyolult, soha nem tudtam kiigazodni magamon. Soha nem is akartam olyan nagyon, mert mi van, ha megismerem magam, és rájövök, hogy egy hárpia vagyok.
Az elég lehangoló lenne.